Barakablog Járj végére a világnak!

Ez év júniusában indítottuk el a Barakablogot. Ahogy azt a bevezetőben is kifejtettük, két nagy szerelmünk az utazás és az írás (na meg a fotózás, ez már három). És mi kell egy utazásról szóló blog sikeréhez? (költői kérdés…).  A 7 hónap alatt több tízezren  látogattatok el hozzánk, amit ezúton is nagyon köszönünk. Örülünk, hogy a posztok nagy részét kitette az Origo a címoldalra, a post.r rovatba. 

Év vége egyrészt a visszatekintés, számadás, másrészt a jövőbe vetett töretlen hit ideje. 

E két nekibuzdulás jegyében 2014-et egy minisorozattal zárjuk. Mai posztunkban az ez évi írások hangulatát villantjuk fel. Pár nap múlva pedig nekigyürkőzünk 2015 legérdekesebb helyszíneinek. 

Ennek jegyében kívánunk mindenkinek nagyon boldog, utazásban gazdag Új évet! 

Első posztunk arról szólt, hogy egy Balaton bringakör alatt kikkel találkozunk. Szembe jön a helyi postás, a lokális nyugdíjas bácsi-néni, a vidám kamaszok serege, sőt a decens német házaspár is. Ha már bringával arra jártunk, betekertük az Őrséget is. Csodás vidék, látni kell!

Egy gyors Azori-szigetek kitérő után megint nyeregbe pattantunk, hogy bemutassuk nektek a Garda-tavat bringás szemmel. Olaszország legszebb arcát itt mutatta nekünk. Jó, a dél-olasz vulkántúra sem megvetendő, főleg a Stromboli tetején ücsörögve belebámulni az alattunk dolgozó vulkán közepébe. 

Mivel júliusban a brazil foci VB-n csüngött a világ szeme, emellett mi sem mehettünk el, le is írtuk, milyen szép és nyüzsgő nagyvárosai vannak a hatalmas országnak. Június végén a „hogy készül egy Baraka út” kulisszatitkaiba avattuk be a nagyérdeműt. A csöppnyi sziget Afrika aljánál pedig maga a paradicsom, amit Reunionnak hívnak. 

Csodákért nem kell feltétlenül messzire menni, itt van mindjárt Montenegró, amely két posztot is megért! Majd kicsit távolabb kanyarodtunk: Nádai Laci túravezetőnk mesélt Teleki Sámuelről. Mint elmondta, Ő még mindig a derék magyar gróf szellemében vezeti a csapatokat a Kilimandzsáróra. Jó neki! Aki szereti amikor az adrenalin az agyába tolul, az azonnal jelentkezzen egy via ferrata túrára. Ha bővebben is érdekli a téma, két júliusi posztunkban is olvashat róla. 

Augusztusban maga Réz András vetette papírra, hogy mit is jelent a Baraka (kedvenc utazási irodánk nevén kívül.:). Filmesztétikai fejtegetését a hónap témája, Izland követte. Nem csupán azért, mert szerintünk a glóbusz egyik legcsodásabb helye, hanem mert ott megint történtek a dolgok. A drámai nevű Bardarbunga például hó végén működésbe lépett. Szerencsére most nem állt le a fél világ, mint 2010-ben az Eyjafjallajökull miatt (micsoda neveik vannak ezeknek…). Aztán a hó végén békésebb vizekre, a Dél-Dunára eveztünk. Olyan keményem toltuk, hogy a túra végén megérdemeltünk egy dús bajai halászlét. 

A szeptember a happy napsütés jegyében telt. Madeira, Kuba, Dél-Olaszország, Provence. Vidám helyei a világnak, ugyebár? 

Októberben egzotikumok nyomába eredtünk. A fantasztikus dél-afrikai kalandokat az Everest alaptábor (gatyát felkötni!), majd Malajzia követte. Csupa olyan sarka a világnak, ahová egyszer az életben el kell jutni (de legalábbis törekedni kell rá, abból baj nem lehet). 

Novemberben Thaiföld legeldugottabb sarkai, legkúlabb homokos fövenyei és a világ legnagyobb tere (Mexikóváros, Zocalo), valamit az azték-maja kultúra gyöngyszemei közé éppen csak befért a bringaparadicsom, Koppenhága bemutatása. 

És észre sem vettük, máris itt az év vége: decemberben két – egymástól nem csak kilométerben távol eső - világot prezentáltunk nektek. A környékbeli hegyeken abszolvált hótalpazás és Burma csodás templomai, arany Buddha szobrai és őserdeje a lelkünkben találkoztak egymással. 

Hölgyeim és uraim, következik 2015!

Futni jó! Be kell vallanom, e magvas gondolat általában nem akkor jut eszembe, amikor - max hetente kétszer - a Rómain rovom a köröket, és kábé 1,5 kilométer után két alternatíva jön szembe velem: a szívroham vagy a tüdőembólia. A dicső halál előtti utolsó pillanatban szolid gyaloglásba menekülök (szégyen a gyaloglás, de hasznos alapon).

Egy szó, mint száz, a Baraka maroknyi túravezetője által 2014 tavaszán életre keltett Footour Sportegyesületnek nem én vagyok a kizárólagos célcsoportja. Szegények jól is járnának… Bár teljesen egyetértek alapcéljukkal, miszerint a "mozgás szellemi és fizikai értelemben is a teljes értékű emberi élet alappillére." Tatán, az ország egyik leghangulatosabb városában (gondoljunk csak a tóra és a környező parkokra) alapvetően három dologra koncentrálnak: az utánpótlásképzésre, az amatőr és profi versenyeztetésre és sportesemények, rendezvények lebonyolítására.

Tegye fel a kezét, aki emlékszik a Delta című ex-TV műsor főcímére, melyben a sítalpas felfedezők jó nagy hóviharban caplatnak a hómezőn. Azok nem mi voltunk a Alacsony-Tátra kör tetején, de csak azért, mert nem volt ott egy operatőr. Simán lehettünk volna… Olyan hóviharban poroszkáltunk előre, hogy az előttem haladó bajtársamnak csak a hátizsákját láttam, a tarkóját már nem. Hoppácska, ez ám a kaland - mondhatjátok teljes joggal! Így is van. Mégsem véletlen, hogy a "Megcsináltuk!", "Fasza gyerekek vagyunk!", "Jó kis kaland volt!", "Erre életem végéig emlékezni fogok!" és hasonló, csillogó szemmel, kipirult arccal, boldogan-büszkén előadott megjegyzések csak a túra után, a szlovák síparadicsom fapados éttermében jöttek elő. Menet közben örültünk, hogy élünk.

Tényleg nagy kaland volt: hajnali ébredés, néhány órás buszozás után érkeztünk meg az Alacsony-Tátrába, az 1120 méter magasan (már ez 106 méterrel lepipálja hazánk legmagasabb csúcsát) található parkolóba. Itt belelovaltuk magunkat a vastag nadrág, tollkabát, síkesztyű, meleg sapka, termózokni összetevőket tartalmazó divatbemutatóba, majd drága túravezetőink kiosztották utunk főszereplőit, a hótalpakat!

A vidám kis szerkezetet az eszkimók és az Észak-Amerikai indiánok találták fel. Állati inakból készítették a teniszütő formájú tepsit, melyek nélkül télen egyszerűen éhen haltak volna. Merthogy reménytelen lett volna a 2-3-5-6- méteres (hol mennyi) szűz hóban vadászni, vagy ellenőrizni a kitett csapdák állapotát. Ami régen az életben maradás eszköze volt, ma vidám színekben pompázó (praktikusan, ha leesik rólad, könnyen megtalálod) piskóta alakú, könnyű műanyag cucc. A sífutólécekhez hasonló, de annál jóval rövidebb és szélesebb eszközt a bakancshoz rögzítjük. Elején cizellált fém fogacskák segítik a hóba marást, az alján lévő fém stoplik pedig a fagyott havon (tudjátok, hogy azt szaknyelven "firnes"-nek hívják?) való mászkálást. A sarka megemelkedik járás közben, nemtom miért, gyanítom, praktikus okokból. A cucc fő célja, hogy Jeti-talp nagyságúra növeli lábméretünket, ezzel elosztja testsúlyunk hóra nehezedő nyomását. Ennek okán járás közben jóval kevésbé süllyedünk el. Azért, ácsi, nem a hó tetején járunk, téli Jézus-szerűen (lásd vízen járás), így is kicsit belesüppedünk, de annyi kell is, nehogy túl egyszerű legyen a kardio fittness. Felcsatolásával a több méteres hóval fedett, vagy jeges utak is járhatóvá válnak.

Burma a Távol-Kelet nagy turistaparadicsomai támasztotta verseny - és a katonai junta közelmúltbeli tettei - miatt a megérdemeltnél jóval kisebb figyelmet kap. Pedig Délkelet-Ázsia egyik legszebb országa, ahol fantasztikus trópusi őserdőkbe, érdekes alakú kúpkarsztokba, ötezer méteres hegyekbe és sok ezer éves kulturális emlékekbe botlunk lépten-nyomon. Rózsa Edvárd túravezetőnk segítségével most e gyönyörű ország életébe pillanthatunk be. Ő a rengeteg természeti és tárgyi emlék mellett a helyiek vidámsága, kedvessége és vendégszeretete miatt szeret ide járni.

Yangon - amit a brit gyarmati időkből Rangoonkét ismertünk - az ország - melynek mai hivatalos neve Myanmar - ötmilliós metropolisza az Irrawaddy folyó deltájában fekszik. (Tudjátok, aminek "sárgás, mocskos, krokodiloktól hemzsegő felületén" utazott a Kölyök, a Rozsdás és a Főorvos Rejtő Jenő örökbecsű regényében, az Elveszett cirkálóban). Yangonban ezen kívül egész Délkelet-Ázsia legszebb brit koloniális stílusban épült belvárosa is fogad minket. A város epicentrumát a 2500 éves Sule Pagoda foglalja el, amelynek a tradíciók ápolása mellett ma is aktív szerep jut: mind az 1988-as, mind a 2007-es nagy felkelés innen indult. A festői Kandawgyi-tó szélén magasodik a szivárvány minden színében pompázó Királyi Bárka. Számunkra kicsit idegen, de azért király. Mindezek mégis eltörpülnek a város fő látványossága, a Shwedagon Pagoda mellett. A világ legrégebbi, 2500 éves pagodája 98 méter magas kupolájával (a pesti Bazilika csúcsa 96 méter) teljesen uralja a városképet. Az épület harmóniája a Taj Mahaléhoz hasonlítható. A nemesfémekkel kint is, bent is bőkezűen bántak, ez a világ leggazdagabban díszített sztúpája, 60 tonna tiszta arannyal borítva. Számtalan drágakő (jáde, rubint, zafír, gyémánt) csillog rajta, a csúcsán pedig 76 karátos gyémántot ragyog.

Másnap a Midnight Oil nevű ausztrál rockbanda híres dala a "Mountains of Burma" refrénjének engedve (tök jó szám, üsd be a YouTube-ba) az ország hegyein átrepülve Mandalaybe érkezünk. Az 1,2 milliós élénk város a Kína és India felé futó kereskedőutak találkozási pontjában fekszik. Rengeteg kínai bevándorló telepedett itt le. Burma utolsó királyi városa kulturális, vallási és művészeti központ. Ha minden egyes pagodájára egy napot szánnánk, majdnem két évünkbe telne A-tól Z-ig végigjárni őket. Edvárd szerint a legszebb a Kuthodaw Pagoda, és mi hiszünk neki. A szerzetesek a buddhista törvényeket 729 márványkőbe vésték, és minden egyes márványkövet egy-egy különálló, kicsi sztúpában helyeztek el. Ezt nevezik a "világ legnagyobb könyvének".

• Mianmar (régi nevén Burma), az ellentmondások országa: aranyozott pagodák kivilágítatlan, kátyús utak mentén. Szegénység, de sehol máshol nem tapasztalt kedvesség és vendégszeretet.
• A férfiak és a nők a hagyományos longjiban, azaz amolyan skót szoknyában járnak.
• Az arcok jellegzetesen fehérre vannak maszkírozva, az asszonyok (de sokszor a férfiak is) smink és napvédő krém gyanánt a thanakafa nedvét keverik össze pálmaolajjal, és ezt a krémet kenik az arcukra.
  
  
• Az országban a jobb oldalon közlekednek, az autók mégis jobbkormányosak. Az átállás ugyan már 1969-ben megtörtént, a sofőrök még nem barátkoztak meg az új autókkal, továbbra is ragaszkodnak a jobb oldali kormányhoz. Mivel így előzéskor nem látnak előre, egész jelrendszert dolgoztak ki, hogy az előttük-utánuk jövő autóknak milyen villogásokkal jelzik, szabad-e a pálya.
  
  

Ha eddig lettek volna kétségeid, hogy télen nem lehet túrázni, íme a megoldás. Ilyenek a hótalpas túrák!

Hótalpas túrázás from Baraka utazások on Vimeo.

Sok szép krátertó létezik a világon. Környezetük hol sűrű növényzettel borított erdő, hol szavanna, esetleg holdbéli táj. Kevés olyan vidék van, mint a Laguna de Catemaco, ahol a tóparton egy szépséges város fekszik, a tóvidék meg maga a természet közepe. Ezért nem sokáig tátjuk a szánkat (bár a látvány miatt én még tudnám pár napig), gyors kajakokat bérlünk és irány a papagájokkal, tukánokkal, makákó majmokkal jól ellátott tóvidék! Állatibaromi szép, ha legközelebb arra jártok, ki ne hagyjátok!

Másnap gigantikus dzsungel kalandok várnak ránk. A Kolem Jaa ökopark (gyanítom, hogy ezek a nevek még a spanyolok előtti kultúrából valók) a kalandturisták álma: 30 méter magasan futó canopy ösvényeken sétálunk, kötélen ereszkedünk alá csodás vízesésekhez, aztán a nap csúcspontja, adrenalin-löket suhanás a lombkoronaszinten fél kilométeren át. Felülről látjuk-halljuk az őserdőt, meg ne tudjátok (illetve persze, hogy tudjátok meg!) mekkora királyság! Mikor este remek kis bungalóinkban álomra hajtjuk kissé elnehezült fejünket, a dzsungel állatai énekelnek nekünk altatódalt.

Mexikó elég nagy ország, a 6 óra buszozás errefelé meg se kottyan. Mai uticélunk, a Sumidero-kanyon, egy 25 kilométer hosszú víztározó. Motorcsónak-perspektívából az igazi, a csaknem függőleges, 100 méter magas oldalfalak láttán még legcinikusabb utitársaink is ámuldoznak. Helyi vezetőink felvilágosítanak róla, hogy kezünket ne nagyon lógassuk a vízbe, a krokodilok miatt, de ez szerencsére félig vicc. Bár félig nem… A jajde félelmetes hüllőkön kívül keselyűk, majmok is tanyáznak a hatalmas sziklákon és barlangokban.

Óriási városdzsungel fölött repülünk, majd fejest ugrunk belé. A 3000 (!) éven át virágzó olmék, maja, azték civilizáció bölcsője ma a világ legnépesebb spanyol nyelvű országa, a nagyjából 115 milliós Mexikó fővárosa. Gigászi, sűrű vadon, 21 milliós lakossággal! A 2013-as ENSZ statisztika szerint a hatodik legnagyobb lélekszámú város a világon.


Az utcán, az említett több ezer éves kultúrák kereszteződésében kapkodjuk a fejünket. Naná, hogy a Belváros a Világörökség része. A prekolumbiánus maradványokat majd az erre települt koloniális épületeket körbefonja a 20-21. század építészete. Az első kulturális sokk (nyugi, lesz még néhány) a Zocalo téren ér minket. A glóbusz legnagyobb tere (hoppá!) szempillantás alatt repít minket a latino-american feelingbe. Közepén hatalmas mexikói zászló, körülötte óriási nyüzsgés, indián árusok, a katedrálisból kizúduló helyiek és ezernyi turista.


A 250 éven keresztül épült, öthajós Katedrális a hajdani azték Nagy Piramistemplom helyén áll. Nevéhez híven óriási, Dél-Amerika csúcstartója. A tér másik oldalát a szintén lélegzetellátó méretű épület, a Nemzeti Palota uralja. A lépcsőházban nem tudjuk (nem is akarjuk) kikerülni a világhírű festő, Diego Rivera freskóját, mely az ország történelmét mutatja be az azték időktől máig.

A Belváros szélén, a Norreport nevű tér sarkán várunk a zöldre. Körbenézek, miközben a bringán ücsörögve az oszlopnak támasztom magam. Jobbomon egy fejkendős, csadoros arab asszonyság (lábán kivillan a neonzöld Nike edzőcipő :), balra a "legcoolabb" divatba öltözött szőke dán tinik, és egy Bob Marley utánzat srác. Mögöttem ötvenes öltönyös-nyakkendős, jólfésült menedzser csóka, és egy vidám mosolyú, fekete anyuka (két kisgyerekét, és az iskolatáskákat a bicikli elején lévő fadobozban tárolja), előttem feleségem és lányom. Persze mindenki biciklin, november közepén!


Gyors impressziómból két alapvető dolog adódik: ez egy multikulti város és bringaparadicsom. Mindegyik nagyot dob az egyébként is laza hangulatán!

Ha Dánia fővárosában jártok, nézzétek meg a kis hableány szobrot, a Királyi palotát (ami négy különálló kis kastélyból áll egy szép és kihalt téren), a kikötő másik oldalán feszítő hipermodern Operaházat (építési költségei nagy részét a Maersk család, a világ legnagyobb tengeri fuvarozó cégének tulajdonosai dobták össze), a lokális Városliget közepén magasodó Rosenborg kastélyt. Kukkantsatok be a világ egyik legelső és leghangulatosabb vidámparkjába, a Tivoliba, ki ne hagyjátok az egyetlen "hippi köztársaság"-ot Christianiát, ami egy nagy romkocsma-tömb és ahol apró sátrakban legálisan árulják a füvet. Sétáljatok a "Fekete Gyémánt" becenevet viselő Királyi könyvtárban, egyetek egy jót a csupa színes házakból álló, hangulatos Nyhavn (Új kikötő) egyik menő éttermében, vagy (ha marha sok pénzetek van) vásároljatok a világ leghosszabb és legbarátságosabb sétálóutcájában a Strogeten.

Előző posztunk végén jól elfáradtunk az elefántok hátán, ma viszont belépünk a Paradicsomba, aminek a neve Railay Beach. Szubjektív világcsoda listámon ez tuti dobogós: homokpadok, hófehér, átlátszó, befelé sötétedő tengeröblök, melyekbe függőleges sziklafalak szakadnak bele. Szerintem itt azért forgattak rengeteg amerikai filmet, hogy a sztárok és a stáb kipihenjék világfájdalmaikat. Csatlakozunk hozzájuk.

Ha nem mond nektek sokat az, hogy Krabi tartomány, akkor még vár rátok a szerencse. Aki már járt itt, az onnantól éjt-nappallá téve azon szorgoskodik a munkahelyén, gyűjti a zsét, hogy újra eljusson a világ e frenetikus csücskébe. A már a nevében is gyönyörű Andamán-tengeren mint-égen-a-csillag számú kisebb-nagyobb sziget található, amelyek simán a legszebbek a világon. Punktum, nincs vita, ellenérveket nem fogadok el!

Ha csak a külcsínt nézném, azt hinném, a londoni metróban vagyok. Belül viszont százszor kényelmesebb, sőt a kilátás távolról sem londoni, hanem buja dzsungel. Sűrű, áthatolhatatlan nagy fekete massza. E pillanatban viszonylag csendes, mert éjszaka van. Belülről mozizok, képek villannak fel az elmúlt két nap élményeiből. Amit nem akárhol töltöttünk, hanem egy másfajta (urbánus) dzsungelben, Bangkokban. Már a híre is… Nyugi, a valóság sokkal jobb! A Khao San Road-on például nem mi voltunk az egyetlen farangok (vagyis fehér külföldiek), sőt lassan több itt a svéd-norvég-dán-német, mint a helyi. És ne a szex turizmusra tessék gondolni, ez a városrész inkább a fiatal, hátizsákos utazók körében kedvelt. Kevés utca van a világon, ahol ennyien esnek egy négyzetcentiméterre! Első esti programunk azért nem rendhagyó: thai masszás, thai food. Mindkettő isteni!

Első maláj posztunk végén elköszöntünk az Orang Asli törzs tagjaitól. És máris haladunk tovább. Egy ázsiai ország nagyon furcsán festene teaültetvények nélkül. Ezt Malajzia sem engedheti meg magának, sőt! A Cameron-felföld 1200-1500 méteres magasságban az egyik legszebb táj, amit eddig láttunk tea ügyben. A nagyon zöld, nagyon hullámzó dombok teacserjékkel vannak tele. Ami egyébként gyönyörű, egyenletesen nyírt bokor, de trükkös, mert szúr, mint a fene. Az indiai vendégmunkások néhány naponta kézzel szüretelik le a felső leveleket. A Boh Teamúzeumban megismerkedünk a teakészítés folyamatával, majd természetesen nagyokat hörpintünk az isteni nedűből.

A közeli falut, Brinchangba-t a teaültetvény bejárása után keressük fel, mert éjszakai piaca tök nagy élmény. Mivel utcán vagyunk, sokféle street food-dal tömjük tele magunkat, majd jön az általunk ismeretlen, de nagyon finom gyümölcsök heveny áradata.

Őserdőből eddig sem álltunk rosszul Malajziában, de a Gunung Brinchang csúcs felé vezető mohaerdő olyan, mint egy óriási tejszínhab, zöldben. Fahidak és pallók láncolatán sétálunk, és végig jól belátjuk a tejszínhabot.

Öt órás buszozás után Georgetownban végre újra használjuk a lábainkat! Megéri, mert a kontinens egyik legszebb, koloniális épületekkel tarkított belvárosában mászkálunk. Szerencsére a toronyházakból csak a tengerparton pöttyentettek el néhányat, a város többi része megmaradt szinte eredeti állapotában.

Kevés annyira multikulti város van Ázsiában, mint Kuala Lumpur, pedig ott e téren elég nagy a verseny. A malájok, indiaiak, kínaiak, európaiak mellett a 3,5 magyarországnyi állam elképesztően sok, számunkra tök ismeretlen törzsének képviselői keverednek az utcákon. A legviharosabb sokféleség (hol máshol?) a kínai negyedben tobzódik. A hozzáértők szerint ez a város leghangulatosabb része, amiben van igazság. A 0-24 nyüzsgés, az ínycsiklandó illatokat terjesztő kifőzdék, a rengeteg árus, az élelmiszerpiacok alapvetések. Mindössze pár sarokra van innen a XXI. századi üzleti negyed, rengeteg csupa üveg felhőkarcolóval, bankokkal, kereskedőházakkal és a világ összes multi cégével. Sokkoló különbség!

A legtrendibb irányítószám a mindenki által jól ismert Petronas ikertornyok, melyek 452 méteres magasságukkal (88 emelet!) 2003-ig a világ legmagasabb épületét alkották. Az ikertornyokat 172 méter magasan összekötő helyi Sóhajok hídjáról, a SkyBridge-ről elképesztő kilátás nyílik a városra és környékére.

A világ legmonumentálisabb hegységébe az út Kathmandun keresztül vezet, amely hatalmas élmény! Színes, szagos, szélesvásznú látnivaló, maga a tömény kultursokk - kezdi Everest alaptábor élményeit Nádai László a magas hegyek szerelmese. Az ázsiai pörgés és a multikulti hegymászó hangulat gyors elsajátításához nincs jobb hely a világon, mint a Thamel városrész, mely bárokkal, éttermekkel, üzletekkel és rengeteg féle néppel zsúfolt. A Durbar Square maga a középkori Ázsia: összes érzékszervünket megtámadja, persze jó értelemben… Itt találhatók a legszebb régi épületek és templomok. A Kis-Tibet városrészben pedig - nevéhez híven - rengeteg tibeti menekült él.

Szegény Harry Street nagyon megbánja, hogy Afrikába megy vadászni. Komoly balesetet szenved ugyanis, és félig deliriumban álmodozik ex-csajáról, Cynthia Greenről. Hogy mi lesz a móka vége, azt mindenki elolvashatja Hemingway elbeszélésében (A Kilimandzsáró hava), vagy megnézheti a novella alapján készült, 1952-es film-klasszikusban. A két főszerepet Gregory Peck és Ava Gardner alakítja. A film címe lassan történeti, mert Afrika csúcsán szörnyű sebességgel olvad a hó és a jég. Az 5895 méteres Kibo, mai nevén Uhuru csúcs (vagyis, a "Szabadság csúcsa") sokáig I. Vilmos német császár nevét viselte. Szuahéliül a nevet a "kilima" és a "njaro" szavakból rakták össze, ami nagyjából fehér vagy fényes domb. A magyar hegymászózsargonban "Kili"-nek nevezik.

Sokan, sok helyre mondják, hogy a világ legszebb fekvésű városa ez meg az. De hogy Fokváros dobogós e szubjektív listán, az tuti biztos! A Dél-Afrikai Köztársaság második legnagyobb települését két földrajzi csoda fogja közre: a Tábla-hegy és az Atlanti-óceán. Ami e kettő között terül el, az nyugati városnak túl afrikai, afrikainak meg túl nyugati. Pont ez adja a fantasztikus varázsát. Amikor felvonózunk a Tábla-hegy tetejére és lepillantunk, akkor érezzük: ez az út jól kezdődik! Hahó, ez a Dél-Afrika overland, vagyis az Isten háta möge!

Már az elején magasra tesszük a lécet, első komolyabb túránk célállomása ugyanis a Cape Point, ahol szemünk előtt, lélegzetelállító módon ad randevút egymásnak két nagy globális medence, az Indiai- és az Atlanti-óceán. A tengerparti panorámaösvényen elsétálunk a kalózregényekből jól ismert Jóreménység fokához, ahonnan belebámulunk a minket körbevevő nagy vízbe. A mai napra a koronát mégis az ország számunkra első - de messze nem utolsó - egzotikus állat-élménye jelenti, egy vidám pingvinkolónia formájában. Mint a Madagaszkár mozi eltévedt pingvinjei.

A másnapi program sem kispályás, kétszemélyes gumitutajokkal vágunk neki az Orange folyónak, aminek a másik partja már Namíbia. A csipkés hegycsúcsok, vízmosások és sivatagi táj halnézőpontból is fantasztikusan mutat. Később emeljük a tétet: a Fish River Kanyonhoz utazunk, ami a Grand Canyon után a második legnagyobb a világon. A száraz, ámde drasztikus tények - amiből már érezzük, hogy Afrikában csillogni fog az európai méretekhez szokott szemünk - a következők: hossz 161 km, legnagyobb szélesség 27 km, mélység 550 méter. A szerencse és a jó szervezés mellénk szegődik, kikapjuk a naplementét, amitől a panton skála összes színe a retinánkba költözik.

Nyár, tenger, jó kedv és hangulat. Tengeri kajakokkal jártuk be Montenegró partvidékét, a Kotori-öblöt és a Shkodrai-tavat. 

Montenegró tengeri kajakkal from Baraka utazások on Vimeo.

A sok kis- és nagyváros után irány a természet, ami hív és vonz!

Aki már járt trópusi őserdőben, az most csukja be a szemét és képzelje maga elé az élményt. Aki nem, az olyasmire gondoljon, mint sejtelmesen szitáló eső, barátnőd vázájában szomorkodónál ötször nagyobb orchideák erdeje, óriáspáfrányok, sejtelmes gyalogösvények, hatalmas mohatakarók. Zöld, zöld, zöld mindenütt. A Sierra Maestra Kuba legmagasabb hegysége, úgynevezett köderdő. A hullámzó pára mindenhol misztikus hangulatba burkolja a tájat. Ismerős a Roxfort környéki erdőség a Harry Potterből? Na, erről van szó trópusi kiadásban. Plusz panoráma!

És a bónusz az erdő közepén a la Plata Parancsnokság, ami Castroék - a sikertelen Moncada laktanya elleni támadás után menekülve - lakhelye és főhadiszállása volt.

A kezdeti időkben innen irányították a forradalmat.

Aki szerint a Váci utcában túl sokféle macskakövet tettek le, annak egyrészt igaza van, másrészt ne keseregjen, mert minden összehasonlítás kérdése; a havannai Óváros közepén, a Plaza del Armas-on például ötször annyit talál. Valahogy ez mégsem zavarja az arra járó havannerókat és az egyre nagyobb számban előforduló turistákat, mert közben körbefonja őket az a latin eufória, amit eddig csak filmeken láttunk. Az eklektika itt nem építészeti stílus, mint Pesten, hanem az élet maga: egy koszlott ház mellett egy kiglancolt, málló szobor körül csodás, virágzó bokrok, hajlott hátú könyvárus bácsi előtt fiatal, szép salsázó pár.

Pár órája érkeztünk, de a szánk már (még) tátva. Merthogy Havanna az eléggé ott van. Oké, tudom, az itthoni fotelből szállingózó közhelyeket, az összerogyás előtti utolsó perceiket élő házakról, a végelgyengülés állapotában leledző 50-60 éves amcsi Chevykről, a hanyagul koszos utcák tengeréről, a sámlin üldögélő, szivarozó egyfogú nénik hadáról. És ez mind egy szálig igaz. Mégis, ezzel együtt (és nem ennek ellenére) egy marhára adrenalin és endorfin termelő city ez a Havanna.

Giorgo, a vulcanoi étterem főpincére felháborodik, amikor a vacsora "mellé" wifi elérhetőséget keresünk. "Vagy vacsora, vagy facebook" - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Igen, az olaszoknál a kulináris élvezetek, pláne a vacsora szent dolognak számítanak, meséli Emmer Zsuzsa Olaszország-szakértő túravezetőnk, aki most a dél-olasz konyha rejtelmeibe vezet be minket.

Dél-Itáliában rengeteg féle nép fordult meg az évszázadok során, így kajafronton is sokféle hatás érte őket. Főleg az arab konyha hagyott mély nyomokat bennük.

Alapvetések: sok édesség ("nem olasz az, aki nem édeset reggelizik" - tartja a mondás), rengeteg gyümölcs és saláta (az északiak mangafolie-nek, salátazabálóknak nevezik a délieket), hús alig (ha mégis, akkor 99%-ban bárány) viszont rengeteg hal, hal és hal.

Két központ válik el egymástól, Nápoly és Szicília.

Nápoly aranya a pizza. Itt találták fel a ma már 7 kontinensen jellemző alap-kaját. Kezdetben a helyi pékek munkaeszköze volt. A kis tésztadarabokat behajították a kemencébe, ellenőrizendő annak hőfokát. A nap végi maradékot pedig szétosztották az utca szegényei között. Később a pizzatészta tányérként funkcionált, azon szervírozták az ételt. A maradék és a tészta által felszívott szaft jól lakatta a felszolgálókat is. Szóval egyértelműen a szegények eledele volt. Majd megjelentek a mozgó pizzaárusok, míg végül 1830-ban kinyitott az első pizzaétterem. A legismertebb story a paradicsomos, mozarellás, bazsalikomos Margaritához kötődik. Történt, hogy Umberto olasz király, feleségével megvizitálta Nápolyt, és fárasztó napjuk végén a leghíresebb helyi ételt akarták megkóstolni. Nosza, odarendelték a város legjobb szakácsát, aki háromféle pizzát tett a királyi pár elé. Margarita királynénak a fent leírt összetevőket tartalmazó ízlett a legjobban, kérdezte is a derék szakácsot, hogy hívják ezt a pizzát. "Mától Margaritának" - hangzott a frappáns válasz. Nápolyban ott egyetek pizzát, ahol a bejáratánál látjátok a "Vera pizza napoletana" táblácskát. Ez a helyi egyesület által "levédett", igazi pizzát jelenti.

Sötét éjszaka van. Komoly, de langyos szél fú. A horizonton apró gyöngyfüzérként égnek a parti fények. Köröttünk a koromfekete, nyugodt tenger. Mi ebben a kunszt?

Hát az drága barátaim, hogy mindez a Stromboli tetején történik velünk. ÉS ALATTUNK 100 MÉTERREL A KEGYES ÓRIÁS ÉPPEN KITÖR! Mi meg ájultan nézzük, a páholy első sorából. Tűzcsóva, robbanás, koromfelhő, izzó kőzetdarabok lezuhanása, égő, parázsló kráterszegély - ez Ő. Váááóóó, éljen! Lesz pár száz fotó és videofelvétel, amit készítünk. Hogy eközben ne remegjen a kezünk, körbejár az otthonról hozott alkoholtartalmú, melyet "csúcspálinkának" nevezünk el. El sem hisszük, milyen mákunk van, két napja nyitották meg a hegyet, előtte hetekig zárva volt a kitörések miatt.


Negyedik napja vagyunk az olasz csizma és Szicília közé ékelt Lipari-szigeteken, amit az itteni köznyelv a 7 nővérnek, vagy Szicília igazgyöngy-sorának nevez. Apró vulkáni kúpok az afrikai-európai kőzetlemezek szorításában. Morfológiájuk a következő egységekből áll: apró kikötő, zsebkendőnyi, fekte hamuval borított strand, kisváros minimum két, maxium öt utcával (a vége már emelkedik), majd a hegy(ek). Ennyi, nincs túlcifrázva a földrajz. De gyanítom, kevés ember van a földkerekségen, aki ne szeretne e helyeken lakni, még inkább pár hetet (hónapot, évet?) eltölteni.

Mai mesém egy hegyről és egy kisvárosról szól. Mindkettő a festői Szicília szigetén található, annak is legfestőibb zugában, a keleti parton. A hegy (nevezzük Etnának) Európa legmagasabb aktív vulkánja a maga 3300 méterével. A hozzáértők egyenesen Etna hegységről beszélnek, mert az öreg hölgynek népes udvartartása is van, több mint 300 parazitakréter formájában. És ennek megfelelő impozáns kiterjedése: területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. Azért az szép! Ottlétünkkor épp dühös volt, fortyogott, és kisebb lávafolyamot is útnak indított lefelé. Ezért "csak" 3000 méterig lehetett feltúrázni. A vulkánügyben kiművelt olaszok semmit sem hagynak a véletlenre, a nap 24 órájában helikopterek köröznek fölötte, ellenőrzési célzattal. Sötétedés után a kempingünkből és a tengerpartról gyönyörű vizuális orgiában volt részünk: a vörös izzás brutál látvány, még távolról is. Ja, tengerpart! Hát, az bizony egy fekete vulkáni hamuval (naná), hosszan elnyúló öböl, semmi cicoma, két pizzázó, napernyős-nyugágyas, olasz feeling. És rákandikálhatunk az olasz csizma lábfejére, oda ahol az belerúg a szegény kis Szicíliába.

Van Provence, amitől megszakad minden szív... Mindenki tisztában van vele, hogy szerencsés szeglete a világnak. Völgyecskék, dombocskák, pálmák, kabócák, tenger, miegymás. És van a hozzánk jóval közelebb eső, viszont sokkal kevésbé ismert Isztria, ahol völgyecskék, dombocskák, stb… Mert bizony mondom néktek, kik e szép, szíveteknek oly kedves félszigetnek csak a tengerparti sávját ismeritek, hogy a belseje - amin az átalag turista átrobog - Provence 2!
Hát még, ha úgy tesztek, mint mi, vagyis két keréken vágtok neki felfedezni. Mert így az apró falvak és kisvárosok, a szőlőültetvények közé ékelt olivák, festői várromok, na meg a dombok tetejéről folyton befigyelő Adria, a maga öbleivel, szigeteivel csúcsérzést lövell belétek.
El kell kezdeni a túrát, mondjuk Pazinban, ami a sziget mértani közepe. Annak is a tetején lévő éttermének teraszán, ahonnan nemcsak a városra, hanem a Fojba folyó által kivájt 120 méter mély szurdokra is kilátás nyílik. Ez utóbbi egy barlangban folytatódik, melyet Jules Verne is megénekelt a Sándor Mátyásban. Miután magunkévá tettük a reggeli capuccino-croissant, nyeregbe pattanunk és laza fél napos kerekezéssel legyaluljuk a Puláig tartó távot. A terepviszonyok miatt nem kell erősen markolnunk a kormányt, ami jó, mert így sűrűn pillantgatunk jobbra, valamit balra. A rácsodálkoznivalók ugyanis számosak. Macskaköves főterek, kanyargó lejtők-emelkedők, zöldellő domboldalak, mediterrán illatok és színek teszik próbára szépérzékünket. Tapasztalt túravezetőnk, Norbi, még egy barna medvével való szerencsés találkozásról is beszámol. Mondjuk, nem bánjuk, hogy ez nem velünk történt meg.

Az elhíresült mondás szerint: "Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet". Következésképp Madeirán nincsenek rossz emberek. A felhozatal kimeríti gyermekkorom kis növényhatározóját: mikulásvirág, mimóza, papagájvirág, rododendron, jacaranda, begónia, liliom, dália, jázmin, hortenzia, levada és tobogán. Máris érzem a drága olvasó szemöldökráncolását, hiszen e két utóbbi nem virág, hanem… de erről majd később.


A lényeg, hogy a vulkáni eredetű, az Atlanti-óceánban, Lisszabontól egy szűk ezresre fekvő szigeten - Portugália autonóm régiója - mindig hatalmas tobzódás várja a látogatót. Egyébként neve a "fa szigete" jelentéssel bír.

Lila néven már a rómaiak is lakták. A Madeira nevet Tengerész Henrik 1420-as expedíciója során kapta. A benépesítés az akkor szokásos módon zajlott, az anyaországból parasztokat toboroztak, és hogy ők ne szakadjanak bele a munkába, Észak-Afrikából és a Kanári-szigetekről rabszolgákat is idefuvaroztak. Funchal (szó szerint édeskömény) 1497 óta főváros. Azért lett az, mert itt volt megközelíthető kikötő. A bortermelés - Portugália többi részéhez hasonlóan - angol családok kezébe került, ők találták fel a Madeirának nevezett likőrbort is. E finom nedűnek és az egész évben egyenletesen meleg éghajlatnak köszönhetően kedvelt pihenőhellyé vált.

A Gemenci erdő

Kevés olyan hely van az országban, ahol ártéren, fák, bokrok között lehet kajakozni. A Gemenci erdő Európa egyik legnagyobb természetvédelmi területe, ahol nagyon király dolog össze-vissza csalinkázni. Túránk első napján az érdekes nevű Veránka-szigetről indulva szinte megközelíthetetlen ligeterdőkben evezünk a 30 kilométer hosszú, 7 kilométer széles tájvédelmi körzetben. Itt teljesen a víz az úr, még akkor is, amikor nincs árvíz. A sűrű nyírfás, fűzes tájak egészen különleges feelinget árasztanak. Néha nagyvadakat is látunk, vaddisznócsalád fut előlünk a fák közé, sőt a Gemencet világhírűvé tevő gímszarvasok közül is előcsap néha egy kisebb-nagyobb horda, általában szívet-lelket megremegtető bőgés közepette. Bocs a nagyképűségért, de az őzeket egy idő után már szinte unjuk. Felfelé is érdemes pillantgatnunk: szürkegémek, rétisasok, sólymok köröznek a fejünk fölött. Ez sem mindennapos a pesti flaszteron. És a csönd, ami néha már fáj. Na jó, ekkora fájdalmat sokáig el tudnánk viselni.

A dél-olasz Vulcano szigetén, a hegy gyomrában dolgozik Vulcanus, a tűzisten. A görög mitológia szerint. Tőle kapták nevüket Földünk legérdekesebb, legnépszerűbb és legfélelmetesebb geológiai képződményei. Miután sikeresen hazatértünk dél-olasz vulkántúránkról - ahol szolid működés közben látogattuk meg az Etnát és a Strombolit, valamint szerencsénkre a szunnyadó Vezuvot és Vulcanót - itthon ért minket a hír, miszerint az első kettő aktivizálta magát (lásd egyik előző posztunk csodás videóját). Mázlink volt, ugyanis most nem mehetnénk fel rájuk. Ezért a téma aktualitása okán vulkanológiai alapismeretekben részesítjük kedves olvasóinkat.

A vulkánok a Föld felszínének olyan hasadékai, amelyeken felszínre jut a magma. Ezen anyagból keletkeznek a gyönyörű vulkáni kúpok. A Föld felszínére bukkant magmát lávának hívjuk. A vulkánok természetének, kialakulásának megismerésében (csakúgy, mint a geológiai minden területén) fordulópontot jelentett az úgynevezett lemeztektonikai elmélet megjelenése. Vagyis (nagyon leegyszerűsítve): a földköpeny nem egynemű, szilárd anyag, hanem hatalmas kőzetlemezek mozognak benne. Ezek a lemezek hordozzák a kontinenseket is. Geológiai történésekre általában a lemezek találkozási pontjainál számíthatunk. Például a vulkánok létrejöttére. Az egymástól távolodó, és közeledő (egymás alá bukó) lemezszegélyeken alakul ki a vulkáni tevékenység 90%-a. A "maradék" pedig a peremszegélyektől távol, úgynevezett "forró pontokon" jön létre.

A vulkánok a következő szerkezeti elemekből állnak:

• Magmakamra: olvadt kőzetekkel teli üreg a Föld kérgében. A magma ebből a nagy nyomás hatására a törésvonalak mentén a felszín felé mozdulhat el, széttolva vagy magába olvasztva a felette levő kőzeteket. Ha a magma hosszabb ideig tartózkodik a kamrában, kihűl. A felszabaduló vízgőz megnöveli a nyomást. Amikor ez a belső nyomás túllépi a rétegnyomást, a vulkán robbanásos kitöréssel kezd működni.
• Vulkáni csatorna: nyílás a földkéregben, amelyen a magma a felszínre tör.
• Kráter: a felszín tölcsér alakú mélyedése, amelyen keresztül a törmelékanyag és a láva a felszínre jut.
• Vulkáni kúp: a felszínre hozott törmelékanyag és láva által felépített festői hegy.
• Kaldera: a robbanásos kitörések eredménye. A felszabadult gázok lerobbantják a magmakamrát fedő kőzeteket. Ezután a fedő maradéka "berogy". A teljes beomló terület több száz, vagy akár pár ezer négyzetkilométer is lehet.

Több ezer kisebb-nagyobb földrengés után a Vatnajökull jégmező alatti Bardarbunga vulkán szombaton megkezdte működését. Éjszaka volt egy Richter skála szerinti 5,3-as rengés, ami bizonyosan megmaáramlást jelez. Egyelőre nem lehet tudni, hogy az érintett terület 100 vagy 400 m vastag jégtakaró alatt található, így az sem megjósolható, hogy ha a kiömlő láva felolvasztja a felette található jégtakarót, mekkora áradást okoz. Az is elképzelhető, hogy a jég lesz az erősebb, és a kitörés energiája nem lesz elegendő a jégtakaró felolvasztásához. 

Mindenesetre az alábbi térképen lévő terület van jelenleg lezárás alatt Izlandon: 

Forrás: http://www.vegagerdin.is/media/umferd-og-faerd/Halendi.pdf

A jelölt részen várják a jégolvadás utáni áradatot (hlaup). Ha ez megindul, a helyi útépítők átvágják az utakat, hogy a törmelékkel kevert víz akadálytalanul indulhasson meg a tenger felé, megkímélve ezzel a hidakat. Izlandon ez a terület egyébként is szinte lakatlan; a parton lévő farmok lakosságát már evakuálták. 

A Reykjavík felé vezető légifolyosót a biztonság kedvéért elterelték; a repülőtér zavartalanul üzemel.

A múlt szombat óta több mint 4000-szer (!) mozdult meg a földkéreg Izland legnagyobb jégmezeje, a Vatnajökull alatt. Az átlagosan 400 méter vastag jégtakaró területe jóval nagyobb, mint Pest megye kiterjedése. A legerősebb földrengés 4-es erősségű volt.

Mindez erős magmaáramlást jelez a mélyben. A jégtakaró alatt található ugyanis a Bárdabunga nevű vulkán, ami ha kitör és a kitörése olyan erős, hogy elolvasztja a felette található több száz méteres jégtakarót, akkor abból igen nagy tűzijáték lesz. És áradás, tegyük hozzá.

A vörös zóna Nápolyban nem ugyanazt jelenti, mint Amszterdamban. Sokkal inkább egy sávot, amelyet a most éppen alvó vulkán 120%-osan el fog pusztítani. Itt éli zajos mindennapjait (olaszos közelségben, egymástól jó zsúfoltan) a környék több mint 3 millió lakosából úgy 600 ezer. A Vezúv becsapós: hosszú nyugalmi periódus után kétezer évente tör ki, de akkor nem kímél se embert, se istent. Dél-olasz vulkántúránk első napján vidám csapatunk némi emelkedőt leküzdve érte el a kráterperemet, ahol is - még szunnyadó mivoltában is - érzékelve a természet erejét megemeltük virtuális kalapunkat. Kicsiny az ember a dicső természethez mérve!

Nem is akárhogy! Persze azt tudjuk, hogy ez a vulkán akkor is nagyjából megbízhatóan 10-15 percenként produkál látványos lávaszökőkutakat, amikor épp a barátságosabb arcát mutatja. De nem most! Igazság szerint a Stromboli emberemlékezet óta működik, már az ókorban is természetes világítótoronyként segítette a hajósokat. Most tehát csak a kitörés intenzitása emelkedett jelentősen. Ez a mostani intenzív robbanásos kitörési szakasz augusztus 6-án kezdődött. 600 méteres magasságban egy nyílt repedés keletkezett, ahonnan nagy intenzitással kezdett ömleni a bazatláva a Sciara del Fuoco lejtőn egyenesen a tengerbe. A lávaöntés erőssége változó, átmeneti csökkenés után most ismét növekedni látszik.

A repülőnk alatt elterülő táj olyan, mintha valaki egy barna papírt összegyűrt, majd lazán a tengerbe dobott volna. Gyűrt vonalak, bemélyedések, öblöcskék, félszigetek, hasadékok, völgyek. Ezzel az élménnyel retinánkban landolunk a sziget egyetlen nemzetközi repterén, Keflavíkban. A "vík" izlandiul öblöt jelent, ezért érthető, hogy a lakott és kevésbé lakott területek nevének fele így végződik.

A szerkesztőség egy Baraka pólót sorsol ki azok között, akik elsőre - hibátlanul - ki tudják mondani következő úti célunk nevét, amely így hangzik: Landmannalaugar. Aki ide téved, az majdnem a Holdon jár. Busz-terepjárónk (sima buszt ide nem engednek be) tömörített vulkáni hamu-töltésen halad, a szürke-fekete talajt a kavics- és kétajtós szekrény között mindenféle méretű sziklák tarkítják, több aktív, de éppen szunnyadó vulkán esik az utunkba, a csupasz dombok a tengerszemtől a fél Balatonnyi méretig terjedő tavakat ölelnek körül. Nem véletlen, hogy anno az amerikaiak itt gyakorolták a Holdra szállást.

Bízunk benne, sokan hallottatok már a hasonló című mozifilmről. Innen a nevünk. Ron Fricke rendezésében a stáb 6 kontinens 25 országában forgatott; a film évekig készült. Soha nem látott logisztikai és bürokratikus akadályokat küzdöttek le, miközben a lehető megmodernebb technikát használták. Az eredmény magáért beszél.

Az egyik kedvenc részletünk:

Ha nem hallottál a filmről, íme egy kis elemzés Réz András jóvoltából:

A baraka ősi szufi szó, valami olyasmit jelent: áldás, lélek. De leginkább Ron Fricke 1992-es filmjét idézi fel. Egy olyan filmet, amely mostanság népszerűbb, mint amikor készült. Márpedig ez ritkán fordul elő a film világában, hiszen a mozgóképek egyre gyorsabban váltogatják egymást a mozikban, a sikerlistákon. De a Baraka - hála a világhálónak - töretlenül tartja magát, és a kommentek gyarapodása mutatja, hogy újabb és újabb nézők/értelmezők kapcsolódnak be a világába.

A túravezetés 90%-ban pszichológia. Olyan szerepkör, mint az edzőé - meséli Tassy Márk, aki tizen-éve űzi ezt a sportot. És sokszínű, mert minden csoport más. Egy 3-4 napos, 40 fős társasággal viszonylag egyszerű. Ott fennáll a 80-20% szabály, vagyis a résztvevőknek a többiek 80%-ával csak annyi interakciója van, hogy szia-szia. A 20%-kal meg jóban lesz. Viszont egy 2-3 hetes, 10 fős út más tészta: ott mindenki kommunikál mindenkivel, intenzív a csapatélet, akár akarjuk, akár nem. Főleg ha mászós, hajtós, amolyan együtt szívunk, együtt nevetünk túráról van szó.

Ilyenkor szerintem a vezető alaptevékenysége, hogy mindenkivel annyit foglalkozzon, hogy úgy érezze, vele is úgy törődik, mint mindenki mással. Ez nem könnyű feladat, mert a gondoskodás-igény természetesen egyéni. Az út elején meg kell teremteni a bizalmat. Erre sokféle technika létezik, én alapvetően az információadásban és az odafigyelésben hiszek. Szerintem a legfontosabbak a praktikus infók: hol mit vásároljanak, most vegyenek kaját, mert két napig nem látunk boltot, szálloda, időjárás, öltözködés, stb. Alapvetően minél több információt adunk, annál előbb alakul ki a kezdeti bizalom. Ilyenkor a résztvevők hamarabb elmondják, hogy melyik naptól, túrától tartanak, ami számunkra nagyon fontos infó.

Győri Attilát előző posztunk végén büszkén és boldogan hagytuk a Dolomitok egyik sziklaperemének szélén. Most két legérdekesebb élményét osztja meg velünk.

Nagyon sokan összetévesztik a tériszonyt és a félelmet. Könnyebben mondja ki az ember, hogy tériszonya van, mint hogy fél. Mert ez utóbbi sokak szerint gáz. Pedig aki beismeri, az megtette az első lépést annak legyőzéséhez. Két sztorim e két érzésről szól.

Lógsz a kötélen, alattad 200 méter nagy semmi, az izzadság a szemedbe folyik, a bicepszed szétszakad, a térded remeg, az alattad lévők noszogatnak, hogy menjé' má', ne légy nyúlbéla. Én ezt úgy mondom, hogy küzdesz az életedért. Győri Attila, hegymászó-túravezető viszont csillogó szemekkel azt mondja, nagy a térélményed! Hát, ezzel nehéz lenne vitatkozni, az tényleg nagy!

Még mielőtt mindenki becsinál, a via ferrata (pontos fordításban vas út) az esetek döntő többségében nem a fent leírt élet és halál közti szűk mezsgyén haladásról szól. Sőt, még élvezni is lehet. Az egészet úgy képzeljétek el, hogy a sziklás hegyoldalba bizonyos távolságokban szögeket vernek, köztük pedig erős drótkötelet feszítenek ki. Vagy vas hágcsók vezetnek a magasba. Ezeken kell felfelé haladni, feltéve, ha szeretjük az ilyet.

Bor, mámor, Provence.
Magyarok csodálatos kalandozásai Dél-Franciaországban. 

Szürreális a látvány. Ülünk, fekszünk a térdig érő, finom, meleg vízben, mely lágyan csobog körül minket. Természetes hőforrásban van részünk, a kékes-barnás vizet a dombokból egy kis patak szállítja tavacskánkba. Amikor finoman megkavarjuk az alattunk lévő fekete vulkáni talajt, forró áramlatok törnek elő belőle, melyek igen jót tesznek testünknek-lelkünknek. A csillogó hópihék vidám tánc után landolnak a fejünkön, majd gondolkodás nélkül elolvadnak. Kies völgyünket körbezárják a vad, csipkés, lávamezővel borított hegyek. Ha felpillantunk az égre, a Tejútrendszer háromszor három sávos autópályájára ámulunk, amit kábé négymillió fényesen virító csillag szegélyez (nem számoltam meg, de higgyétek el, nem járok messze az igazságtól). A világ végén vagyunk, és ez most nem elcsépelt közhely, hanem szó szerint értendő: vidám kis busz-terepjárónkkal 6 órát zötykölődtünk az utolsó lakott településtől - amit négy darab, a domboldalban elszórt faház alkotott - mire ideértünk.

"Visszaindulok, mert megfagyok, mint kutyaszar decemberben" - ez nem egy mai rapszám refrénje, hanem az ország egyik legnagyobb tekintélyű grófi családja tagjának mondása. E szavak után elindult lefelé a hegyről. A helyszín a Kilimandzsáró, az időpont 1886 tavasza, a személy gróf Teleki Sámuel, az egyik legnagyobb magyar felfedező, Afrika-kutató. Aki - mint látjuk - nem volt híján hidegvérnek és humorérzéknek. Mindkettőre szüksége volt.

Gondolom, a Teleki nevet nem kell bemutatni kedves honfitársaimnak. Egy kis gyorstalpaló: Erdély és Magyarország egyik legjelentősebb arisztokrata családja 1697 óta viseli a grófi rangot. Néhány családtag: Teleki Mihály, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem kancellárja, a családi vagyon megalapozója; Teleki Domokos neves nyelvművelő és ásványgyűjtő, a Jénai Ásványtani Társaság első elnöke; egy másik Mihály, író, II. Rákóczi Ferenc bizalmasa; Teleki Sándor, Petőfi "vad grófja", a jeles emlékiratíró; Teleki László, a Kegyencz írója, reformkori politikus, a Határozati Párt vezetője; Teleki Blanka, a magyar nőnevelés úttörője; Teleki Pál, a jeles földrajztudós, a későbbi miniszterelnök. És cikkünk hőse, Teleki Sámuel.

Ásványtant, geológiát, földrajzot és csillagászatot tanult, majd politikusként megismerkedett Rudolf trónörökössel a Magyar Földrajz Tudományok Társaság elnökével. Vele való barátsága többszöri, közös vadászatban nyilvánult meg. Rudolf unszolására és szponzorálásával indult el az Egyenlítő környéki Afrikába, ahol akkoriban még bőven akadt feltáratlan terület.

Először is, tiszteld a hegyet! Már csak a paraméterei miatt is - kezdi az élménybeszámoló, praktikus tanácsok részét Nádai László túravezető, aki 16-szor (!) tette meg az oda-vissza utat Afrika csúcsára(ról).

A Londonnál is nagyobb területen elterülő vulkán 5.896 méter magas. Magányos harcos Észak-Tanzánia poros szavannavidékén, ezért a Masai-síkságról megpillantva frenetikus látványt nyújt az utazó számára. Amikor 1848-ban az első két európai egy hófödte csúcsról számolt be az Egyenlítőtől mindössze 300 kilométerre, senki sem hitt nekik. "A képzelet és a rosszul látás véletlen egybeesése" - szólt a kortársak, nem túl jóindulatú véleménye.

Teleki Sámuel - akiről egy következő posztban külön is beszámolunk majd (terveink között szerepel ugyanis egy "Magyar felfedezők, utazók" sorozat itt a blogon) - is elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kilimandzsáró megismerésében. A hegy 1961, Tanzánia függetlenné válása óta az Uhuru (Szabadság) nevet viseli.

Három csúcsa közül legmagasabb a Kibo. Fekete-Afrikában, mint tudjuk, nem rohan az idő, sem az emberek, sem a vulkánok. A Kilimandzsáró egymillió évvel ezelőtt tört ki utoljára.

A csúcsra 6 útvonal vezet, mindegyik Tanzánia felől, bár a hegy északi lába Kenyához tartozik. A 70-es évekig koordinálatlan volt a mászás, bárki bárhonnan felmehetett. 1977-ben a tanzánok megnyitották a Kilimandzsáró Nemzeti Parkot, egyúttal lezárták a kenyai határt. Kétségtelen, hogy némi joggal tették, hiszen a hegy az ő területükön fekszik.

A turisták nagy része ma is a Teleki által bejárt Marangu utat választja. Ez a legcivilizáltabb: hagyományos menedékházak vannak, vízzel, mosdóval, főzési lehetőséggel. Ide annyi túraengedélyt adnak ki, amennyi a szálláshelyek száma. A másik a nyócker oldal, sátrazás, vadkemping, nincs létszámlimit, néha óriási a tömeg, és bozót WC van. De fontos tudni, hogy a Marangu út sem könnyebb a többinél.

Erősen ajánljuk Marty Mellway 7,5 perces díjnyertes kisfilmjét Bali igazi életéről. Előre szólunk: most azonnal akarsz majd indulni!  
 

Ahogy ígértük, az első rész után íme a montenegrói posztunk második része.

A montenegrói tengerpart vadabb, és kevésbé zsúfolt, mint a horvát. Két epicentruma Budva városa és a Kotori-öböl. Előbbit akkor tudjátok elképzelni legjobban, ha annyit mondok, pont olyan, mint Dubrovnik, csak kisebb. Engedelmetekkel nem ragoznám tovább a városkát.

A Kotori-öböl egy természeti csoda. Európa egyetlen meleg égövi fjordjának is nevezik, de ez tudományosan nem állja meg a helyét, mert egy tenger által elöntött folyamvölgy. Szédítő hegyek szakadnak a tengeröbölbe, egy keskeny szoroson át csatlakozik a nyílt Adriához. Ez a Veriga-szoros, mely 300 méter szélességével (vagyis keskenységével) természetes kaput alkot. Végében fekszik az egyutcás kisváros Perast, ahol tengerész népek laknak. Ők a szorosban, a víz felszíne alatt kifeszített lánccal akadályozták meg annak idején az ellenséges hajók bejutását az öbölbe. Perast egyébként dicső múltú, anno még Velence is önálló köztársaságnak ismerte el. A 17-18. században itt volt a kontinens legjobb hajósiskolája, maga Nagy Péter cár is itt tanulta a mesterséget.

Ringó búzamezők, véget nem érő alföldek, lustán kanyargó, széles folyók, nyüzsgő, milliós metropoliszok - na, ezt NE keressétek ebben a kis balkáni országban. Montenegróban vannak viszont vad, csupa-szikla, komor hegyek, mély kanyonok, őserdők, az egyetlen délszaki fjord, gyönyörű, kristálytiszta vizű tavak. Bónusz: a tenger!

Most már kitaláljátok: Montenegróban jártunk!

Az ország évszázadok óta a civilizációk találkozóhelye. Letelepedett itt Bizánc és Velence, a Török Birodalom és a Monarchia, sőt a szlovén kultúra is. De ne felejtsük: ők mind egy olyan szláv-illir népen uralkodtak, amely már a 10. században önálló fejedelemséget hozott létre. 1077-ben VII. Gergely pápa független államnak ismerte el, uralkodójának koronát küldött.

A Balkán egyik legbüszkébb állama egyben a legváltozatosabb, tele természeti csodákkal. Haladjunk most - mondjuk - északról délre.

A Durmitor Nemzeti Park..., hát felebarátaim, az rettentő szép! Nem csoda, hogy 1997-ben az UNESCO felvette a Világörökség listára. Itt található az ország legmagasabb csúcsa, a csupasz, sziklás 2533 méter magas, vicces nevű Bobotov Kuk. És hogy ne legyen magányos, környezetében további huszonhárom, 2300 méternél magasabb társa veszi körül. A látvány önmagáért beszél! A világháború alatt itt bujdostak a jugoszláv partizánok Tito vezetésével. Alaposan feladták a leckét az őket kereső németeknek.

A Durmitor talán legszebb látnivalója a Tara folyó 1300 méter mély kanyonja, amit "Európa könnyének" is neveznek. 80 kilométer hosszan kanyarog a környékbeli hegyek között. Ne könnyen legyűrhető vízfelületre gondoljatok, a Tara mélyedés a Grand Canyon után a föld második legmélyebb kanyonja. Türkizkék vízén nagyszámú vadvízi evezőst láthatunk. Állandóan.

Róth Norbert a magyar kerékpársport jeles személyisége és számtalan szebbnél szebb bringatúra szervezője-vezetője megosztja velünk, mire kell figyelnünk nyeregbe pattanás előtt és közben.

Felkészülés

Test: mivel az átlag magyar bringás nem a Mount Everest (nem létező) bicikliútjait akarja legyűrni, és 3 éves világkörüli utat sem tervez, sokkal inkább pár napos, síkvidéki, folyóparti, esetleg barátságos emelkedős-lejtős túrákra gerjed, ezért neki nincs szüksége kemény felkészülésre. Nyilván nem árt, ha valaki viszonylag rendszeresen bringázik, hegyi túrára készülve pedig meg tud tekerni néhány hazai dombot. De a "normál" erőnlét bőven elegendő.

Lélek: ha nekivágunk, legyünk motiváltak, akarjuk végigcsinálni! Persze nem mindenáron, a cél nem a szívroham a negyedik nyeregben töltött nap végén. Ha hosszabb túrára megyünk, készüljünk fel a sorozatterhelésre. Szép dolog egyszer legyűrni a Budapest-Szentendre távot oda-vissza, de ennek akár három-négyszeresét 4-5-6 napon keresztül az más. Már reggel izomlázunk lehet, a nyeregbe pattanásnál azonnal fáj a fenekünk, fáradunk, egész nap monoton mozgást végzünk: mindezekre érdemes előre számítani.

A bringa legyen átvizsgálva: fékek, olajozás, jó nyereg, normál állapot. Kötelező elem a szerelőkészlet, a kerékkel egyező méretű pótgumi (nem vicc, erre nem mindenki figyel, amikor leemeli a polcról a belsőt).

Bevallom, halvány lilám sincs, hogy a dodó nevű madár (nevének jelentése: ostoba) tényleg olyan hülye volt-e, mint azt a Jégkorszak 1-ben látjuk, de az biztos, hogy egy dologban nagyon bölcsen döntött: az egész világon csak Réunion szigetén élt. Sőt, ő volt a leghűségesebb bennszülött. Ugyanis amikor a fehér gyarmatosítók hajóra rakták, hogy otthonukba szállítsák, legtöbbször visszautasította a táplálékot és elpusztult. Megértem, nehéz lett volna a földi Paradicsomtól távol élnie.

Tudjuk, hogy ez a jelző már unalomig elcsépelt, de higgyétek el nekem, erre a Madagaszkártól 800 kilométerre fekvő, csupán 50 kilométer széles és 70 kilométer hosszú vulkáni szigetre nagyon illik. E földdarab "rengeteg in one": trópusi dzsungel, aktív vulkánok, dübörgő vízesések, vízbe csavarodó pálmafás homokos strandok (mint gyerekkorom lakótelepi hálószobáiban a fali poszter), sziklás óceán-partok, holdbéli sivatagok, vad hegyek, hőforrások. Mi kell még? Hát persze, kultúrnövények: kávé-, kakaó-, cukornád-, és vaníliaültetvények, mangóföldek. Hát, nem egy Kárpát-medencei fauna! De ne is azt keressük az apró (Korzikánál kisebb) szigeten.

Hanem fent felsoroltak mellett például a kreol kultúrát és konyhát. Igaz, a portugál felfedezők csendesen átpasszolták a helyet a franciáknak, akik először zendülő katonatiszteket hurcoltak ide (lásd Anglia és Ausztrália), de az évszázadok alatt olyan lett a fajok keveredése, hogy ihaj! Izgalmas a kontraszt: Franciaország tengerentúli tartományaként az EU tagja, a boltban euróval fizetünk, a városok, földrajzi helyek mind francia nevűek, de az utcán javarészt kreolokkal (a fehér gyarmatosítók és fekete párjuk csodaszép leszármazottai), afrikaiakkal, arabokkal, kínaiakkal és indiaiakkal futunk össze.

A helyiségek - melyek nevükben kimerítik az összes francia szentet - az afrikai-kolonialista stílust hozzák, apró, barátságos települések. A főváros Saint-Denis is mindössze 160 ezres. (Zárójeles érdekesség: a város leghíresebb szülötte Monsieur Roland Garros, a híres francia pilóta, akinek semmi köze nem volt a teniszhez. Viszont ő repülte át először a Földközi-tengert Dél-Franciaország és Tunézia között, majd néhány óra pihenés után visszafelé is. Az első világháborúban hadipilóta volt, megalkotta a vadászrepülő ősét, nem sokkal később a németek - gépével együtt - lelőtték.)

De gyorsan vissza a természetbe! Mivel nem bírnátok cérnával, ha jelen posztban minden csodáról írnék, amit Réunionon megtekinteni érdemes, ezért önkényes válogatásba kezdek.

Az egyik leggyakrabban visszatérő kérdés Tőletek, hogy vajon hogyan találjuk ki az új utazásainkat és milyenek lehetnek a bejáró, előkészítő túráink. Most pár kulisszatitokba szeretnénk beavatni az egyik legújabb utunk, az Azori-szigetek kapcsán.

Honnan jött az ötlet? A legkülönbözőbb helyekről szoktunk tájékozódni. Az Azori-szigetekről konkrétan egy reklámfilm győzött meg minket, amikor Terleth Matyi túravezetőnkkel utaztunk haza a TAP járatán a Madeira bejárást követően. Néztük a repülőn filmet: kétezer méteres vulkán, csodaszép vízesések, hangulatos kisvárosok és fantasztikus sziklás partok. Gondoltuk, ha Madeira ennyire jó hely, akkor az Azori-szigetek sem lehet rossz. Lényegében akkor született meg a döntés, hogy ennek is nekivágunk.

Készülnek az A, B, C és Z tervek

Egy kis szünet után idehaza lázas információgyűjtés vette kezdetét. Megrendeltük a szokásos útikönyveket (angolul) és térképeket; elkezdtünk kutatni a lehetséges szállások és kibérelhető autóbuszok után. Minél kisebb egy hely (az Azori-szigetek kilenc tagból áll!) ez annál nehezebb. A hotelek legyenek jó helyen, ne legyenek nagyon drágák, legyenek színvonalasak, elférjen a csoportunk és fogadjanak minket adott esetben egyetlen éjszakára is (ez nehezebb dolog, mint gondolnátok). Kikutattuk a menetrendeket és nyitva tartásokat, amiket meglehetős latinos lazasággal kezelnek a helyi azorik.

Így aztán két évvel később ismét ülünk ketten Terleth Matyival a TAP járatán, de ezúttal már az Azori-szigetek van a fejünkben. És amikor már azt hisszük, hogy mindent tudunk a helyről, amikor megérkezünk, kiderül, hogy semmit sem. Például, hogy az összes térkép rossz, a térképészeknek egyes helyekről teljesen eltérő elképzeléseik vannak. Példa: Faial szigetén az egyik "vastag-piros" főút valójában az elágazás után kalandos off-road csapásra vált. Még jó, hogy nem busszal és csoporttal vagyunk itt először…

Itt egyszerűen elfogyott előttünk az ösvény

A korábban rendelt öt térképünkhöz helyben vásárolunk még négyet és ezekből átlagot számolva nagyjából kijött a valóság. A legnehezebb mindig a turistatérképek megszerzése, amiben sokszor a turistairodák és a könyvesboltok sem nagyon kompetensek.

Amikor pedig begyűjtöttük az összes térképet, kisebb-nagyobb katalógusokat és kiadványokat, kellőképpen agyára mentünk a helyi turistairoda alkalmazottainak ("és ebben a kanyarban vajon elfordul egy nagybusz?"), bekapcsoltuk a GPS-t és az okostelefont, indulhat is a bejárás a bérelt kisautóval.

Nem ijedünk meg egy kis offroadtól az Azori Rally útvonalán

A brazíliai foci vb egyre izgalmasabb meccsei nem kevésbé izgalmas helyszíneken játszódnak. Az első rész után itt a vb városairól szóló posztunk második része.

Natalt 1597 karácsonyán alapították ezért kapta a karácsony (vagy születés) nevet. A környék első felfedezője bizonyos Amerigo Vespucci volt. Igazi fejlődésnek 1892-től indult, a korszerű kikötő megépítésével. Helyi mércével mérve kisváros, csupán 1,2 milliós. Ennek előnyei is vannak, Natal ugyanis Brazília legbiztonságosabb városa. A 10 kilométer hosszú Via Costeria luxus turistaparadicsom, sokcsillagos szállodákkal, homokos parttal, éttermekkel, bárokkal, és persze a gyönyörű brazil lányokat bámuló - főleg európai - aranyifjakkal. Az óceánpart egyébként is elképesztő: van homokos, dűnés, sziklás, köves, sima, szabdalt és öblös-félszigetes. Mintha a világ tengerpart-skanzenjében járnánk. És mindeközben ezerrel süt a nap. Nem csoda, hogy 365 napon keresztül dübörög a turizmus. Ez a vidék Latin-Amerika Európához legközelebb fekvő pontja. A távolság alig több mint 5.800 kilométer. Ha erre járunk, a nyüzsgő modern belváros, a régi portugál erőd, a Városliget megtekintése mellett ki ne hagyjuk a világ legnagyobb kesudiófáját, mely a Guinness Bbook-ba is bekerült. A stadion tervezőit a tengerparti dűnék formái ihlették. Amiken mellesleg jó móka a dűne terepjárózás.

A braziliai foci vb a világ ötödik legnagyobb országában zajlik. A glóbusz talán legnépszerűbb sport fiesztájának 90 perceit 12 városba szórta szét a FIFA. Két részes posztunkban ezek közül a kevésbé ismert helyszíneket villantjuk fel, nem untatva benneteket olyan ismert metropoliszok bemutatásával, mint Rio, vagy Sao Paulo.

Belo Horizonte

Minas Gerais állam fővárosa, az ország délkeleti részében. Neve magyarul "gyönyörű horizont"-ot jelent. Brazília harmadik legnépesebb agglomerációja, lakossága 5,4 millió. Mint sok Latin-amerikai települést, Belo Horizontét is egy "bandita" alapította. De ne a mai szóhasználat alapján vett sebhelyes arcú, gonosz tekintetű csávóra gondoljatok. A bandeinanték a felderítő banderiák tagjai voltak, akik a kontinensnyi portugál gyarmat, Brazília ismeretlen területeit derítették föl. Mivel jó klímát és remek termőföldet találtak, szép volt a táj (és valszeg a csajok is…) a fiúk fölhagytak az aranykereséssel és letelepedtek.

A sztori jól folytatódott, a város tervezéséhez az USA fővárosától vettek példát, így az ország egyik legkonszolidáltabb városképe jött létre. A fejlődő országok metropoliszaira jellemzően a szolid kertvárosi részek és a nyomor bádogviskói 20-40 emeletes toronyházak sűrű erdejét veszik körül. Belo Horizonte komoly gazdasági központ, fejlett iparral, főleg fémfeldolgozással, amihez az alapanyagokat a környék jelentős ásványkincsei biztosítják. Bár a turistáknak jól csengő fövenyes tengerpart a várostól kb. 200 kilométerre fekszik, az üzleti turizmus combos, évente több száz nemzetközi vásárt, konferenciát rendeznek. A látóhatárt komoly hegyek övezik, melyekben ezerféle flórát és faunát rejtő parkokat csodálhat meg a szorgos turista. A foci temploma a 60-as évek közepén épült, fénykorában 130 ezres szurkolótömeg töltötte meg.

Van abban valami fíling, amikor az ember harminchetedmagával bekerekezik egy festői olasz kisváros - mondjuk Riva del Garda - főterére. Hát még 25, emelkedőkkel és festői kilátópontokkal tarkított kilométer megtétele után, ahogy azt előző posztunkban ecseteltük. A tér közepén a csupakő középkori óra- és harangtorony, egyik oldalán a boltíves, loggiás Városháza, másikon a Hotel Sole (napfény, mi más lehetne, errefelé). Mindezt U alakban körbefollya a csupakék (azzuro, you know) Garda-tó. És az egész tele május közepi, sőt, szombat délutáni korzózókkal. A bájos olasz családok (gyönyörű, éjfekete hajú, göndör fürtű gyerekek, szép fiatal asszonyok, fess papák, csinos mammák, délceg nagypapák) elvegyülnek a német nyugdíjasok (rendezett, ízléssel sminkelt nénik, jól fésült, farmeros bácsik) francia és osztrák biciklisek (méregdrága felszerelés, divatos bringás szemüveg) és magyar via ferrátázók (koszos nadrág, üveges, de boldog tekintet) között. Egy délutánnyi időre részesei vagyunk az európai, kifinomult jól-lét csendes hedonizmusának. A teraszok tömve, csakúgy, mint a sörös- és koktélos poharak, fagyistölcsérek, sütistálak. Süt a nap, a vitorláskikötőben ki-be járkálnak az apró hajók, a parti fövenyről nagy svunggal rugaszkodnak el a szörfösök, lassan befut a kis komp a szemközti partról. Milyen szép is az élet, úgy is, mint dolce vita!


Csakúgy, mint előző (és aznap meg másnap) késő este, amikor a rivai és malcesinei étterem teraszán gasztronómiai kalandokba ringatjuk magunkat. Az olasz konyháról már sokat írtak, én szigorúan amatőr evő vagyok, de az biztos, hogy a titka nagyon egyszerű: remek és friss alapanyagok, kevés, de nagyon eltalált összetevő, semmi kencefice. A legkockásabroszosabb helyen is isteni a lasagna, a paradicsomos (szigorúan nem ketchup-os!) gnochi, a frutta del mare, a gombás rizottó, az insalata caprese, vagy éppen a fekete kagyló. A saláta kívánja az olivaolajat, cseppnyi balzsamecetet, a tiramisut se hagyjuk holnapra. Annál is inkább, mert reggel már 8-kor vár ránk Giovanni a sarki kávézó szikár tulaja, aki olyan capuccinot készít - csak itt, csak most, csak nekünk - hogy még saját, hófehér, Monarchiásan kackiás bajsza is beleremeg. A habos gyönyörűséghez kért croissant itt "olaszba" briós néven okoz kulináris élvezetet.

A Garda-tó körül télen síelni kell, nem télen pedig vagy sziklát mászni (ez nem a mi műfajunk), vagy bringázni (ez igen). Ez utóbbi egyébként is kellemes elfoglaltsága az emberfiának. Ez irányú aktivitásunkat még élvezetesebbé teszi, ha mindezt a világ talán legszebb bringaútjain tehetjük meg. Május közepe remek időpont, mert: 1: még nem érkezett meg a szédítő mediterrán meleg, 2: kevés a turista, 3: aki van, az kedves német nyugdíjas.

A geológusok szerint a Garda-tó környéki hegyeket és völgyeket a jégkorszak gleccserei formálták. A hozzáértők azonban látják a szemükkel, hogy ilyen fantasztikus formákat csakis az óriások gyermekei tudtak létrehozni, amikor Lego váraikhoz le-le törtek kisvárosnyi darabot innen-onnan. Aztán megunva a játékot, kicsit odébb lerakták. A délceg csúcsokat még hó fedi, lábaiknál viszont már virágzik a leander és vidáman integet délszaki kedvencem, a palackpálma.

Első nap egy csodás lejtő után jól kiépített bringaúton haladunk a Sarca folyó völgyében, amely hegyek lábánál, szőlőlugasok, középkori falvak és Arco városa (ez a hegymászók és mountin bike-osok Mekkája, világbajnokságok színtere, hangulatos sétálóutcáján található az egy négyzetcentiméterre eső legtöbb túrabolt) után lágyan hatol a tóba. Szintemelkedés nulla, élvezeti faktor ezer! Szállás tök jó, közel a sok kávézó, étterem, bolt.

Az Azori-szigeteken való időtöltés a nyugalom maga. De! Nagy ívben kerülje el, aki mediterrán éjszakai életre, nagy piálásokra, shoppingolásra, homokos strandon való leégésre izgul. Egyéb örömök jellemzik a Portugáliához tartozó, kilenc vulkanikus szigetből álló földdarabon az időtöltést. Az Atlanti-óceán közepén, 1.500 kilométerre Lisszabontól nem adja magát könnyen a természet. Viszont csodálatos: zöldellő, virágzó, élettel teli szárazföldeken, ananász-, kávé, vagy teaültetvényeken, apró tavak mentén haladunk át, míg felkapaszkodunk egy-egy vulkáni csúcsra, vagy letúrázunk a vad, sziklás tengerpartra.
Amit viszont garantálunk: innen is, onnan is eláll a lélegzetünk a látványtól!


Pont, mint azoknak a helyieknek (akkor még turisták ritkán tévedtek arrafelé), akik 1957. szeptember 16-án heves földrengésekre riadtak. Ekkor még nem sejtették, hogy Poszeidon (a tenger istene) és Démétér (a föld termékenységének istene) féléves ádáz harcának passzív szemlélői, mi több, elszenvedői lesznek. A derék Démétér új frontot nyitott kettejük több millió éves küzdelmében. Így lőn, hogy Faial szigete mellett, a festőien szép nevű és fekvésű Capelinhos szikláknál az óceán hirtelen forrni kezdett, majd izzó lávát lövellt ki magából.

Mond valamit, hogy dealpin jellegű éghajlat? Kelet-alpi flóravidék, stájer flórajárás, esetleg Praenoricum flóravidék, göcseji flórajárás? Semmi baj, folytatom: sárgafejű és tüzesfejű királyka, keresztcsőrű süvöltő, csíz, erdei szürkebegy? A ragadozó madarak közül darázsölyv és gyöngybagoly? (Ez utóbbi védett). Kapiska? Kisemlősök: csalitjáró pocok, pirókegér. Oké, egy utolsó mentőkérdés: az egyetlen nagy, összefüggő kiemelt területe a Nádasd-Szőcei-fennsík. Szóval? Na jó, utolsó utáni segítség (még ne telefonálj): néha összekeverik a szomszédos Vendvidékkel. Természetesen nem a helybéliek, vagyis az őrségiek!

Az Őrség király hely! Nemcsak történelme (igen mozgalmas), fekvése (gyönyörű), rengeteg fenyő- és bükkerdeje, szép falvai, sok fazekasműhelye, meg a dödöle (amiből, mint tudjuk, egy tál van, abból ettünk, minek következtében kertbe mentek a tyúkok, satöbbi) és a tökmagolaj miatt…, hanem még miért is? Mert mindezek miatt rettentő jókat lehet benne barangolni, és/vagy bringázni. Honfoglaló őseink a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. E derék emberek a nagyszámú magaslatokról sasolták az ellent, aki főleg német orcában próbálkozott. Fárasztó munkájuk fejében kiváltságokat kaptak, például közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, ami a magyar középkorban komoly nem semmi volt.

Egy Balaton-körbebiciklizés alatt az alábbi embertársainkra számítsunk, szembejövő forgalom gyanánt:

A profi: egyhuzamban teszi meg a 210 kilométert. Több százezres verseny canga, hozzáillő méregdrága felszerelés, hajlott hát, merev tartás, kocka has, minimum 30-as tempó, rendíthetetlen tekintet. Fogyasztás: müzli, sport (energia)ital, általában több tízezres spéci bringakulacsból, esetleg hátizsákból szívószállal. Szigorúan menet közben eszik, iszik (pisil?). Nem élvez, sportol! Jelszó: Minden perc számít! Sosem köszön (vissza sem…)

A nyugati turista: német, esetleg holland, ritkán osztrák, német bürger: könyvelő, ügyvéd, adótanácsadó, gimnáziumi tanár és felesége. Drága, jó minőségű városi bicikli, rengeteg cucc a csomagtartón, kormányon térképtáska részletes térképpel, laza felszerelés, egyenes derék, vidám tekintet. Jelszó: Érezzük jól magunkat! Mindig köszön. (általában mosolyogva)

Régóta dédelgetett álmunk valósul most meg: blogot fogunk írni! Nem a bátorság hiányzott, hanem az idő, ami ahhoz kell, hogy igazán tartalmas és hasznos tartalmak szülessnek. Olyanok, amikre rászánjátok az időt.

Hajdu László sietett a segítségünkre, aki egyrészt profi újságíró, másrészt tapasztalt utazó, harmadrészt sokszoros törzsutas a Barakánál. Együtt igyekszünk vinni a Barakablogot. Olvassátok, szóljatok hozzá, terjesszétek és mondjátok el a véleményeteket! Például arról, mit olvasnátok itt szívesen.

[ Serfőző Zoltán ]

Addig is Laci bemutatkozása:

Háromféle ember létezik: élő ember, holt ember és utazó. Legalábbis szerintem. Az utazó átmenetet képez a két alapvető létállapot között. Más állapotban van, egyedi és megismételhetetlen módon látja a környező világot, csodálkozik rá az ismeretlenre, tájban, városban, emberben, kultúrában, ételben, italban. Könnyedén lebeg, mosolyog a nagyvilágra, vagy keményen koncentrál, izzad, mászik, teker. Folyton tele van adrenalinnal, meg endorfinnal. Szóval nagyon él, de mégis nagyon máshogy. Fantasztikus érzés! De lehet, hogy csak én gondolom így. Aki mellesleg grafomán vagyok, imádom leírni azt amit láttam magam körül, széles e világon!
Mindenestre ezzel megválaszoltam a magamnak feltett kérdést: miért írok én blogot az utazásról.