Barakablog Járj végére a világnak!

Orsi törzsutasunk, idén a több mint jubileumi, 11. barakás kirándulást is lelkesen abszolválta. Megkérdeztük, mi szél hozta közénk. Elmondta.

- Hülye kérdés, de melyik út volt a kedvenced?

- Ennyi élményből elég nehéz választani, de ami nekem a csúcsok csúcsa, az Korzika. Kétszer másztam meg a hegyeit, jártam a vizeit, de remélem lesz még lehetőségem naplementében a tengerbe lógatni a lábam, egy egész napos hegymászás után a füvön fekve megbámulni a nyári hullócsillag-záport, vagy a vízből nyaktörő mozdulatok árán feltekinteni a derékszögű városra, Bonifacióra. Persze ezek csak kiragadott pillanatok, nekem Korzika totál a szívem csücske. Mindent imádok benne, még a mások szerint kicsit mogorva szigetlakókat is. Az sem igaz, hogy az ilyen úton született barátságok rövid életűek: mi, egy öt fős lánycsapattal azóta is barátságban vagyunk, összejárunk.

Az olasz csizma déli része sok izgalmat tartogat az odalátogatóknak. A tenger és az ég itt is kék, a kaja pazar, a táj ott van. Viszont minden intenzívebb, színesebb, több, mint a "hideg" :) északon. Ez sokaknak bejön, nekünk is. Csokorba szedtünk pár érdekességet néhány helyről.

A legenda szerint Nápolyt az argonauták alapították. Az ötven harcos az Argosz által épített hajón Iolkoszból a kis-ázsiai Kolkhiszba hajóztak, hogy segítsenek Iaszón királyfinak megszerezni az ott őrzött aranygyapjút. Aztán kicsit eltévedtek. Vándorlásuk nagyon hasonlít Odüsszeusz és társai kalandjaihoz.

Sötét éjszaka van. Komoly, de langyos szél fú. A horizonton apró gyöngyfüzérként égnek a parti fények. Köröttünk a koromfekete, nyugodt tenger. Mi ebben a kunszt?

Hát az drága barátaim, hogy mindez a Stromboli tetején történik velünk. ÉS ALATTUNK 100 MÉTERREL A KEGYES ÓRIÁS ÉPPEN KITÖR! Mi meg ájultan nézzük, a páholy első sorából. Tűzcsóva, robbanás, koromfelhő, izzó kőzetdarabok lezuhanása, égő, parázsló kráterszegély - ez Ő. Váááóóó, éljen! Lesz pár száz fotó és videofelvétel, amit készítünk. Hogy eközben ne remegjen a kezünk, körbejár az otthonról hozott alkoholtartalmú, melyet "csúcspálinkának" nevezünk el. El sem hisszük, milyen mákunk van, két napja nyitották meg a hegyet, előtte hetekig zárva volt a kitörések miatt.


Negyedik napja vagyunk az olasz csizma és Szicília közé ékelt Lipari-szigeteken, amit az itteni köznyelv a 7 nővérnek, vagy Szicília igazgyöngy-sorának nevez. Apró vulkáni kúpok az afrikai-európai kőzetlemezek szorításában. Morfológiájuk a következő egységekből áll: apró kikötő, zsebkendőnyi, fekte hamuval borított strand, kisváros minimum két, maxium öt utcával (a vége már emelkedik), majd a hegy(ek). Ennyi, nincs túlcifrázva a földrajz. De gyanítom, kevés ember van a földkerekségen, aki ne szeretne e helyeken lakni, még inkább pár hetet (hónapot, évet?) eltölteni.

A vörös zóna Nápolyban nem ugyanazt jelenti, mint Amszterdamban. Sokkal inkább egy sávot, amelyet a most éppen alvó vulkán 120%-osan el fog pusztítani. Itt éli zajos mindennapjait (olaszos közelségben, egymástól jó zsúfoltan) a környék több mint 3 millió lakosából úgy 600 ezer. A Vezúv becsapós: hosszú nyugalmi periódus után kétezer évente tör ki, de akkor nem kímél se embert, se istent. Dél-olasz vulkántúránk első napján vidám csapatunk némi emelkedőt leküzdve érte el a kráterperemet, ahol is - még szunnyadó mivoltában is - érzékelve a természet erejét megemeltük virtuális kalapunkat. Kicsiny az ember a dicső természethez mérve!

Nem is akárhogy! Persze azt tudjuk, hogy ez a vulkán akkor is nagyjából megbízhatóan 10-15 percenként produkál látványos lávaszökőkutakat, amikor épp a barátságosabb arcát mutatja. De nem most! Igazság szerint a Stromboli emberemlékezet óta működik, már az ókorban is természetes világítótoronyként segítette a hajósokat. Most tehát csak a kitörés intenzitása emelkedett jelentősen. Ez a mostani intenzív robbanásos kitörési szakasz augusztus 6-án kezdődött. 600 méteres magasságban egy nyílt repedés keletkezett, ahonnan nagy intenzitással kezdett ömleni a bazatláva a Sciara del Fuoco lejtőn egyenesen a tengerbe. A lávaöntés erőssége változó, átmeneti csökkenés után most ismét növekedni látszik.

Van abban valami fíling, amikor az ember harminchetedmagával bekerekezik egy festői olasz kisváros - mondjuk Riva del Garda - főterére. Hát még 25, emelkedőkkel és festői kilátópontokkal tarkított kilométer megtétele után, ahogy azt előző posztunkban ecseteltük. A tér közepén a csupakő középkori óra- és harangtorony, egyik oldalán a boltíves, loggiás Városháza, másikon a Hotel Sole (napfény, mi más lehetne, errefelé). Mindezt U alakban körbefollya a csupakék (azzuro, you know) Garda-tó. És az egész tele május közepi, sőt, szombat délutáni korzózókkal. A bájos olasz családok (gyönyörű, éjfekete hajú, göndör fürtű gyerekek, szép fiatal asszonyok, fess papák, csinos mammák, délceg nagypapák) elvegyülnek a német nyugdíjasok (rendezett, ízléssel sminkelt nénik, jól fésült, farmeros bácsik) francia és osztrák biciklisek (méregdrága felszerelés, divatos bringás szemüveg) és magyar via ferrátázók (koszos nadrág, üveges, de boldog tekintet) között. Egy délutánnyi időre részesei vagyunk az európai, kifinomult jól-lét csendes hedonizmusának. A teraszok tömve, csakúgy, mint a sörös- és koktélos poharak, fagyistölcsérek, sütistálak. Süt a nap, a vitorláskikötőben ki-be járkálnak az apró hajók, a parti fövenyről nagy svunggal rugaszkodnak el a szörfösök, lassan befut a kis komp a szemközti partról. Milyen szép is az élet, úgy is, mint dolce vita!


Csakúgy, mint előző (és aznap meg másnap) késő este, amikor a rivai és malcesinei étterem teraszán gasztronómiai kalandokba ringatjuk magunkat. Az olasz konyháról már sokat írtak, én szigorúan amatőr evő vagyok, de az biztos, hogy a titka nagyon egyszerű: remek és friss alapanyagok, kevés, de nagyon eltalált összetevő, semmi kencefice. A legkockásabroszosabb helyen is isteni a lasagna, a paradicsomos (szigorúan nem ketchup-os!) gnochi, a frutta del mare, a gombás rizottó, az insalata caprese, vagy éppen a fekete kagyló. A saláta kívánja az olivaolajat, cseppnyi balzsamecetet, a tiramisut se hagyjuk holnapra. Annál is inkább, mert reggel már 8-kor vár ránk Giovanni a sarki kávézó szikár tulaja, aki olyan capuccinot készít - csak itt, csak most, csak nekünk - hogy még saját, hófehér, Monarchiásan kackiás bajsza is beleremeg. A habos gyönyörűséghez kért croissant itt "olaszba" briós néven okoz kulináris élvezetet.

A Garda-tó körül télen síelni kell, nem télen pedig vagy sziklát mászni (ez nem a mi műfajunk), vagy bringázni (ez igen). Ez utóbbi egyébként is kellemes elfoglaltsága az emberfiának. Ez irányú aktivitásunkat még élvezetesebbé teszi, ha mindezt a világ talán legszebb bringaútjain tehetjük meg. Május közepe remek időpont, mert: 1: még nem érkezett meg a szédítő mediterrán meleg, 2: kevés a turista, 3: aki van, az kedves német nyugdíjas.

A geológusok szerint a Garda-tó környéki hegyeket és völgyeket a jégkorszak gleccserei formálták. A hozzáértők azonban látják a szemükkel, hogy ilyen fantasztikus formákat csakis az óriások gyermekei tudtak létrehozni, amikor Lego váraikhoz le-le törtek kisvárosnyi darabot innen-onnan. Aztán megunva a játékot, kicsit odébb lerakták. A délceg csúcsokat még hó fedi, lábaiknál viszont már virágzik a leander és vidáman integet délszaki kedvencem, a palackpálma.

Első nap egy csodás lejtő után jól kiépített bringaúton haladunk a Sarca folyó völgyében, amely hegyek lábánál, szőlőlugasok, középkori falvak és Arco városa (ez a hegymászók és mountin bike-osok Mekkája, világbajnokságok színtere, hangulatos sétálóutcáján található az egy négyzetcentiméterre eső legtöbb túrabolt) után lágyan hatol a tóba. Szintemelkedés nulla, élvezeti faktor ezer! Szállás tök jó, közel a sok kávézó, étterem, bolt.