Barakablog Járj végére a világnak!

Van abban valami fíling, amikor az ember harminchetedmagával bekerekezik egy festői olasz kisváros - mondjuk Riva del Garda - főterére. Hát még 25, emelkedőkkel és festői kilátópontokkal tarkított kilométer megtétele után, ahogy azt előző posztunkban ecseteltük. A tér közepén a csupakő középkori óra- és harangtorony, egyik oldalán a boltíves, loggiás Városháza, másikon a Hotel Sole (napfény, mi más lehetne, errefelé). Mindezt U alakban körbefollya a csupakék (azzuro, you know) Garda-tó. És az egész tele május közepi, sőt, szombat délutáni korzózókkal. A bájos olasz családok (gyönyörű, éjfekete hajú, göndör fürtű gyerekek, szép fiatal asszonyok, fess papák, csinos mammák, délceg nagypapák) elvegyülnek a német nyugdíjasok (rendezett, ízléssel sminkelt nénik, jól fésült, farmeros bácsik) francia és osztrák biciklisek (méregdrága felszerelés, divatos bringás szemüveg) és magyar via ferrátázók (koszos nadrág, üveges, de boldog tekintet) között. Egy délutánnyi időre részesei vagyunk az európai, kifinomult jól-lét csendes hedonizmusának. A teraszok tömve, csakúgy, mint a sörös- és koktélos poharak, fagyistölcsérek, sütistálak. Süt a nap, a vitorláskikötőben ki-be járkálnak az apró hajók, a parti fövenyről nagy svunggal rugaszkodnak el a szörfösök, lassan befut a kis komp a szemközti partról. Milyen szép is az élet, úgy is, mint dolce vita!


Csakúgy, mint előző (és aznap meg másnap) késő este, amikor a rivai és malcesinei étterem teraszán gasztronómiai kalandokba ringatjuk magunkat. Az olasz konyháról már sokat írtak, én szigorúan amatőr evő vagyok, de az biztos, hogy a titka nagyon egyszerű: remek és friss alapanyagok, kevés, de nagyon eltalált összetevő, semmi kencefice. A legkockásabroszosabb helyen is isteni a lasagna, a paradicsomos (szigorúan nem ketchup-os!) gnochi, a frutta del mare, a gombás rizottó, az insalata caprese, vagy éppen a fekete kagyló. A saláta kívánja az olivaolajat, cseppnyi balzsamecetet, a tiramisut se hagyjuk holnapra. Annál is inkább, mert reggel már 8-kor vár ránk Giovanni a sarki kávézó szikár tulaja, aki olyan capuccinot készít - csak itt, csak most, csak nekünk - hogy még saját, hófehér, Monarchiásan kackiás bajsza is beleremeg. A habos gyönyörűséghez kért croissant itt "olaszba" briós néven okoz kulináris élvezetet.

A Garda-tó körül télen síelni kell, nem télen pedig vagy sziklát mászni (ez nem a mi műfajunk), vagy bringázni (ez igen). Ez utóbbi egyébként is kellemes elfoglaltsága az emberfiának. Ez irányú aktivitásunkat még élvezetesebbé teszi, ha mindezt a világ talán legszebb bringaútjain tehetjük meg. Május közepe remek időpont, mert: 1: még nem érkezett meg a szédítő mediterrán meleg, 2: kevés a turista, 3: aki van, az kedves német nyugdíjas.

A geológusok szerint a Garda-tó környéki hegyeket és völgyeket a jégkorszak gleccserei formálták. A hozzáértők azonban látják a szemükkel, hogy ilyen fantasztikus formákat csakis az óriások gyermekei tudtak létrehozni, amikor Lego váraikhoz le-le törtek kisvárosnyi darabot innen-onnan. Aztán megunva a játékot, kicsit odébb lerakták. A délceg csúcsokat még hó fedi, lábaiknál viszont már virágzik a leander és vidáman integet délszaki kedvencem, a palackpálma.

Első nap egy csodás lejtő után jól kiépített bringaúton haladunk a Sarca folyó völgyében, amely hegyek lábánál, szőlőlugasok, középkori falvak és Arco városa (ez a hegymászók és mountin bike-osok Mekkája, világbajnokságok színtere, hangulatos sétálóutcáján található az egy négyzetcentiméterre eső legtöbb túrabolt) után lágyan hatol a tóba. Szintemelkedés nulla, élvezeti faktor ezer! Szállás tök jó, közel a sok kávézó, étterem, bolt.