Barakablog Járj végére a világnak!

A sok kis- és nagyváros után irány a természet, ami hív és vonz!

Aki már járt trópusi őserdőben, az most csukja be a szemét és képzelje maga elé az élményt. Aki nem, az olyasmire gondoljon, mint sejtelmesen szitáló eső, barátnőd vázájában szomorkodónál ötször nagyobb orchideák erdeje, óriáspáfrányok, sejtelmes gyalogösvények, hatalmas mohatakarók. Zöld, zöld, zöld mindenütt. A Sierra Maestra Kuba legmagasabb hegysége, úgynevezett köderdő. A hullámzó pára mindenhol misztikus hangulatba burkolja a tájat. Ismerős a Roxfort környéki erdőség a Harry Potterből? Na, erről van szó trópusi kiadásban. Plusz panoráma!

És a bónusz az erdő közepén a la Plata Parancsnokság, ami Castroék - a sikertelen Moncada laktanya elleni támadás után menekülve - lakhelye és főhadiszállása volt.

A kezdeti időkben innen irányították a forradalmat.

Aki szerint a Váci utcában túl sokféle macskakövet tettek le, annak egyrészt igaza van, másrészt ne keseregjen, mert minden összehasonlítás kérdése; a havannai Óváros közepén, a Plaza del Armas-on például ötször annyit talál. Valahogy ez mégsem zavarja az arra járó havannerókat és az egyre nagyobb számban előforduló turistákat, mert közben körbefonja őket az a latin eufória, amit eddig csak filmeken láttunk. Az eklektika itt nem építészeti stílus, mint Pesten, hanem az élet maga: egy koszlott ház mellett egy kiglancolt, málló szobor körül csodás, virágzó bokrok, hajlott hátú könyvárus bácsi előtt fiatal, szép salsázó pár.

Pár órája érkeztünk, de a szánk már (még) tátva. Merthogy Havanna az eléggé ott van. Oké, tudom, az itthoni fotelből szállingózó közhelyeket, az összerogyás előtti utolsó perceiket élő házakról, a végelgyengülés állapotában leledző 50-60 éves amcsi Chevykről, a hanyagul koszos utcák tengeréről, a sámlin üldögélő, szivarozó egyfogú nénik hadáról. És ez mind egy szálig igaz. Mégis, ezzel együtt (és nem ennek ellenére) egy marhára adrenalin és endorfin termelő city ez a Havanna.

Giorgo, a vulcanoi étterem főpincére felháborodik, amikor a vacsora "mellé" wifi elérhetőséget keresünk. "Vagy vacsora, vagy facebook" - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Igen, az olaszoknál a kulináris élvezetek, pláne a vacsora szent dolognak számítanak, meséli Emmer Zsuzsa Olaszország-szakértő túravezetőnk, aki most a dél-olasz konyha rejtelmeibe vezet be minket.

Dél-Itáliában rengeteg féle nép fordult meg az évszázadok során, így kajafronton is sokféle hatás érte őket. Főleg az arab konyha hagyott mély nyomokat bennük.

Alapvetések: sok édesség ("nem olasz az, aki nem édeset reggelizik" - tartja a mondás), rengeteg gyümölcs és saláta (az északiak mangafolie-nek, salátazabálóknak nevezik a délieket), hús alig (ha mégis, akkor 99%-ban bárány) viszont rengeteg hal, hal és hal.

Két központ válik el egymástól, Nápoly és Szicília.

Nápoly aranya a pizza. Itt találták fel a ma már 7 kontinensen jellemző alap-kaját. Kezdetben a helyi pékek munkaeszköze volt. A kis tésztadarabokat behajították a kemencébe, ellenőrizendő annak hőfokát. A nap végi maradékot pedig szétosztották az utca szegényei között. Később a pizzatészta tányérként funkcionált, azon szervírozták az ételt. A maradék és a tészta által felszívott szaft jól lakatta a felszolgálókat is. Szóval egyértelműen a szegények eledele volt. Majd megjelentek a mozgó pizzaárusok, míg végül 1830-ban kinyitott az első pizzaétterem. A legismertebb story a paradicsomos, mozarellás, bazsalikomos Margaritához kötődik. Történt, hogy Umberto olasz király, feleségével megvizitálta Nápolyt, és fárasztó napjuk végén a leghíresebb helyi ételt akarták megkóstolni. Nosza, odarendelték a város legjobb szakácsát, aki háromféle pizzát tett a királyi pár elé. Margarita királynénak a fent leírt összetevőket tartalmazó ízlett a legjobban, kérdezte is a derék szakácsot, hogy hívják ezt a pizzát. "Mától Margaritának" - hangzott a frappáns válasz. Nápolyban ott egyetek pizzát, ahol a bejáratánál látjátok a "Vera pizza napoletana" táblácskát. Ez a helyi egyesület által "levédett", igazi pizzát jelenti.

Sötét éjszaka van. Komoly, de langyos szél fú. A horizonton apró gyöngyfüzérként égnek a parti fények. Köröttünk a koromfekete, nyugodt tenger. Mi ebben a kunszt?

Hát az drága barátaim, hogy mindez a Stromboli tetején történik velünk. ÉS ALATTUNK 100 MÉTERREL A KEGYES ÓRIÁS ÉPPEN KITÖR! Mi meg ájultan nézzük, a páholy első sorából. Tűzcsóva, robbanás, koromfelhő, izzó kőzetdarabok lezuhanása, égő, parázsló kráterszegély - ez Ő. Váááóóó, éljen! Lesz pár száz fotó és videofelvétel, amit készítünk. Hogy eközben ne remegjen a kezünk, körbejár az otthonról hozott alkoholtartalmú, melyet "csúcspálinkának" nevezünk el. El sem hisszük, milyen mákunk van, két napja nyitották meg a hegyet, előtte hetekig zárva volt a kitörések miatt.


Negyedik napja vagyunk az olasz csizma és Szicília közé ékelt Lipari-szigeteken, amit az itteni köznyelv a 7 nővérnek, vagy Szicília igazgyöngy-sorának nevez. Apró vulkáni kúpok az afrikai-európai kőzetlemezek szorításában. Morfológiájuk a következő egységekből áll: apró kikötő, zsebkendőnyi, fekte hamuval borított strand, kisváros minimum két, maxium öt utcával (a vége már emelkedik), majd a hegy(ek). Ennyi, nincs túlcifrázva a földrajz. De gyanítom, kevés ember van a földkerekségen, aki ne szeretne e helyeken lakni, még inkább pár hetet (hónapot, évet?) eltölteni.

Mai mesém egy hegyről és egy kisvárosról szól. Mindkettő a festői Szicília szigetén található, annak is legfestőibb zugában, a keleti parton. A hegy (nevezzük Etnának) Európa legmagasabb aktív vulkánja a maga 3300 méterével. A hozzáértők egyenesen Etna hegységről beszélnek, mert az öreg hölgynek népes udvartartása is van, több mint 300 parazitakréter formájában. És ennek megfelelő impozáns kiterjedése: területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. Azért az szép! Ottlétünkkor épp dühös volt, fortyogott, és kisebb lávafolyamot is útnak indított lefelé. Ezért "csak" 3000 méterig lehetett feltúrázni. A vulkánügyben kiművelt olaszok semmit sem hagynak a véletlenre, a nap 24 órájában helikopterek köröznek fölötte, ellenőrzési célzattal. Sötétedés után a kempingünkből és a tengerpartról gyönyörű vizuális orgiában volt részünk: a vörös izzás brutál látvány, még távolról is. Ja, tengerpart! Hát, az bizony egy fekete vulkáni hamuval (naná), hosszan elnyúló öböl, semmi cicoma, két pizzázó, napernyős-nyugágyas, olasz feeling. És rákandikálhatunk az olasz csizma lábfejére, oda ahol az belerúg a szegény kis Szicíliába.

Van Provence, amitől megszakad minden szív... Mindenki tisztában van vele, hogy szerencsés szeglete a világnak. Völgyecskék, dombocskák, pálmák, kabócák, tenger, miegymás. És van a hozzánk jóval közelebb eső, viszont sokkal kevésbé ismert Isztria, ahol völgyecskék, dombocskák, stb… Mert bizony mondom néktek, kik e szép, szíveteknek oly kedves félszigetnek csak a tengerparti sávját ismeritek, hogy a belseje - amin az átalag turista átrobog - Provence 2!
Hát még, ha úgy tesztek, mint mi, vagyis két keréken vágtok neki felfedezni. Mert így az apró falvak és kisvárosok, a szőlőültetvények közé ékelt olivák, festői várromok, na meg a dombok tetejéről folyton befigyelő Adria, a maga öbleivel, szigeteivel csúcsérzést lövell belétek.
El kell kezdeni a túrát, mondjuk Pazinban, ami a sziget mértani közepe. Annak is a tetején lévő éttermének teraszán, ahonnan nemcsak a városra, hanem a Fojba folyó által kivájt 120 méter mély szurdokra is kilátás nyílik. Ez utóbbi egy barlangban folytatódik, melyet Jules Verne is megénekelt a Sándor Mátyásban. Miután magunkévá tettük a reggeli capuccino-croissant, nyeregbe pattanunk és laza fél napos kerekezéssel legyaluljuk a Puláig tartó távot. A terepviszonyok miatt nem kell erősen markolnunk a kormányt, ami jó, mert így sűrűn pillantgatunk jobbra, valamit balra. A rácsodálkoznivalók ugyanis számosak. Macskaköves főterek, kanyargó lejtők-emelkedők, zöldellő domboldalak, mediterrán illatok és színek teszik próbára szépérzékünket. Tapasztalt túravezetőnk, Norbi, még egy barna medvével való szerencsés találkozásról is beszámol. Mondjuk, nem bánjuk, hogy ez nem velünk történt meg.

Az elhíresült mondás szerint: "Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet". Következésképp Madeirán nincsenek rossz emberek. A felhozatal kimeríti gyermekkorom kis növényhatározóját: mikulásvirág, mimóza, papagájvirág, rododendron, jacaranda, begónia, liliom, dália, jázmin, hortenzia, levada és tobogán. Máris érzem a drága olvasó szemöldökráncolását, hiszen e két utóbbi nem virág, hanem… de erről majd később.


A lényeg, hogy a vulkáni eredetű, az Atlanti-óceánban, Lisszabontól egy szűk ezresre fekvő szigeten - Portugália autonóm régiója - mindig hatalmas tobzódás várja a látogatót. Egyébként neve a "fa szigete" jelentéssel bír.

Lila néven már a rómaiak is lakták. A Madeira nevet Tengerész Henrik 1420-as expedíciója során kapta. A benépesítés az akkor szokásos módon zajlott, az anyaországból parasztokat toboroztak, és hogy ők ne szakadjanak bele a munkába, Észak-Afrikából és a Kanári-szigetekről rabszolgákat is idefuvaroztak. Funchal (szó szerint édeskömény) 1497 óta főváros. Azért lett az, mert itt volt megközelíthető kikötő. A bortermelés - Portugália többi részéhez hasonlóan - angol családok kezébe került, ők találták fel a Madeirának nevezett likőrbort is. E finom nedűnek és az egész évben egyenletesen meleg éghajlatnak köszönhetően kedvelt pihenőhellyé vált.