2014 szeptember 01. 06:00 Az elhíresült mondás szerint: „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. Következésképp Madeirán nincsenek rossz emberek. A felhozatal kimeríti gyermekkorom kis növényhatározóját: mikulásvirág, mimóza, papagájvirág, rododendron, jacaranda, begónia, liliom, dália, jázmin, hortenzia, levada és tobogán. Máris érzem a drága olvasó szemöldökráncolását, hiszen e két utóbbi nem virág, hanem… de erről majd később. 
A lényeg, hogy a vulkáni eredetű, az Atlanti-óceánban, Lisszabontól egy szűk ezresre fekvő szigeten – Portugália autonóm régiója – mindig hatalmas tobzódás várja a látogatót. Egyébként neve a „fa szigete” jelentéssel bír.
Lila néven már a rómaiak is lakták. A Madeira nevet Tengerész Henrik 1420-as expedíciója során kapta. A benépesítés az akkor szokásos módon zajlott, az anyaországból parasztokat toboroztak, és hogy ők ne szakadjanak bele a munkába, Észak-Afrikából és a Kanári-szigetekről rabszolgákat is idefuvaroztak. Funchal (szó szerint édeskömény) 1497 óta főváros. Azért lett az, mert itt volt megközelíthető kikötő. A bortermelés – Portugália többi részéhez hasonlóan – angol családok kezébe került, ők találták fel a Madeirának nevezett likőrbort is. E finom nedűnek és az egész évben egyenletesen meleg éghajlatnak köszönhetően kedvelt pihenőhellyé vált.
A hozzánk hasonlóan aktív turista rengeteg szépség közül válogathat. Itt van mindjárt a levadáknak nevezett csatornák hálózata. Ezeket a cukornádültetvények öntözőcsatornáinak és az elképesztően sok esővíz (az Atlanti-óceán közepén vagyunk!) elvezetésére építették a hegyoldalakba, kb. 1000 méter magasan. Mindegyik mellett fut egy ösvény, amely káprázatos túralehetőséget tartogat. Szinte trópusi őserdőben, mesebeli, misztikus tájon haladunk. Nem csodálkoznánk, ha a fákról – amelyek olykor vízszintesen nőnek ki a hegyből – apró koboldok, tündérek, valamint tűzokádó sárkányok kelnének életre. 
Szerencsére mindezt megússzuk. Viszont, aki már a néhai Vidámpark óriáskerekén szédül, az maradjon Funchalban a borospohara mellett. A szigeten 1400 kilométernyi levada fut. A csúcsok csúcsa, amikor egy alagúthoz érünk. A mesterek ugyanis nem szórakoztak, ha egy hegy állta az útjukat, egyszerűen átfúrták azt. És mivel Madeira a hegyek országa – mint tudjuk, a virágok mellett – az alagutak néhány helyen több kilométer hosszúak. Szélességük meghatározására az „egy túrázó” egység a mérőszám, ennyi fér el a csatorna mellett. Viszont egyenesek, ezért a távolban látható apró világító pontocska – úgyis, mint kijárat – megnyugtatja a kalusztrofóbiásokat. Ja, őket pont nem! .jpg?full=1)
Később hegymászás-bemelegítésként a 350 méteres Boca do Risco magaslatot fedezzük fel, ahonnan a sziget teljes észak-keleti partvonala feltárul. Remek túraútvonal indul a tengerparti sziklák tetején, ahonnan a sós víz és a szárazföld irdatlan hullámok képében zajló harcára pillantunk alá. Több száz méter mélységben.
Másnap is otthon hagytuk volna szédülős csapattársainkat (ha lettek volna ilyenek), ugyanis utunk első állomása, a Cabo da Girao kilátópont. Hasonlóan a nemrég átadott Grand Canyon üvegfélkörhöz, itt is a szakadék fölé kinyúló üvegpadlón sétálhatunk. Lábunk alatt 600 méteres mélységben ismét a sziklás part és a tenger találkozik. És még mindig nem unjuk! Majd lelkileg felturbózzuk magunkat, ugyanis következik maga a Pokol. Nagy P-vel, mert így hívják (Inferno) a sziklaszurdokot. Ha filmrendező lennék, e helyen forgatnám a „Világ legszebb és leghátborzongatóbb vízesése” című horrort. Képzelj el több, iszonyú sodrású hegyi folyót, melyek egy szűk kanyonban zúdulnak lefelé. Majd szorozd meg patakokkal, szurdokokkal, előbukkanó, majd eltűnő hegyi folyókkal. Két további vízesés kábé 150 méteres magasságból hömpölyög ránk. Ezek útja is követhetetlen, nem is érdemes megfejteni. Inkább csodálkozunk és örülünk, hogy ide vetett minket a jó sorsunk. 
Újabb adrenalin löketet jelent a Földön nagyon kevés helyen látható vulkáni barlangok egyikének, a Sao Vicente-nek megvizitálása. Ez egy lávabarlang, amiben szépen el lehet veszni. Mi egy órát szánunk rá, mert vár minket Madeira legmagasabb hegycsúcsa, az 1862 méter magas Pico Ruivo. Bocs, ha ismétlem magam, de ez is filmszerűen misztikus vidék. Ugyanis kezdetben a felhőkben, később fölöttük járunk, miközben csipkés sziklák, függőleges gerincek tetején lévő ösvényeken haladunk. Kétoldalt több száz méter mélységbe zuhan a tekintetünk. Akinek szerencséje van, tökéletes körszivárvány is tapasztalhat (ilyenből egy életben általában egy adódik). Ebben az ember játszhat az árnyékával. Na jó, nekünk ebben nem volt részünk, de akár… A hegytetőn pedig szinte a teljes szigetet és az azt körbeölelő óceán méretes darabját is szemügyre vehetjük. 
A tobogán (lásd első bekezdés) pedig Monte nevű kisváros néhai közlekedési eszköze, a kosárszán. A helységek útjai ugyanis kb. 15%-os lejtésűek, ezért régen ezzel közlekedtek. Ma már csak a visítozó turistákat (pl. minket) tárolják benne, miközben robognak lefelé. 
Madeira azért jó, mert teljesen más, mint amit eddig láttunk. A Földgömb nem elhanyagolható részét bejárt útitársaink is azt mondják, ennyire változatos, ilyen intenzív zöld világot még nem láttak. És a helyi silver banán a legédesebb a világon.
