Barakablog Járj végére a világnak!

Ha Kuba, akkor Castro, salsa, rum, (lásd az előző posztokat!) és persze: SZIVAR! Most e nemes dohányáruról rántjuk le a leplet, amelyet a csodás, szegény kubai nők készítenek, főként gazdag fehér férfiak számára.

A dohányt már az időszámítás előtti 2. évezredben ismerte az emberiség. A maják is dohányoztak, főként vallási szertartásaik alkalmával.
A szokást átvették az arawakok is, akik később a Bahamák azon szigetcsoportjára is elvándoroltak, amelyet Kolumbusz fedezett fel. A nagy utazó itt figyelte meg, hogy a bennszülöttek titokzatos növénylevelekből készített tekercseket szívnak. Nyomban behozta Európába. A spanyol udvarban először dísznövényként termesztették, később a portugáliai francia nagykövet, bizonyos Jean Nicot (az ő nevéből származik a nikotin) kezdte el a dohány gyógynövényként való termesztését. Villámgyorsan terjedt el a kontinensen, bár ekkoriban a szivarozás még csak a gazdagok számára volt elérhető.

A szivar anyagát a dohánylevél adja, ezt minden óvodás tudja. De milyen részekből áll? Van először is a burkolólevél. Ez határozza meg a szivar alakját. A többi levéltől elválasztva erjesztik 1-2 évig, így nem gyűrődik meg, és jellegzetes aromát kap. Rugalmasságát megőrzi, így a szivar sodrásakor nem törik el. A prémium szivarok burkolólevelein nem látható kiálló erezet, vagy sérülés. A burkolólevelek a szivar legdrágább részei. A kötőlevél tartja össze az elkészített szivart, általában a dohány felső leveléből készítik. A tölteléklevelek töltik meg a burkolólevelek közötti területet. Három (vastag szivarok esetében négy) levelet hosszuk mentén külön-külön meghajtogatnak, így a levelek között apró füstcsatornák maradnak.

Ha Kuba, akkor Castro, szivar, salsa (lásd előző poszt) és persze: RUM! Most e nemes italról elmélkedünk csöppet, ami maga a kubai életérzés - talán még a szivarnál is töményebb - esszenciája.

A történet egy olasz felfedezővel, bizonyos Kolumbusz Kristóffal indul. Ő volt az, aki második útja során egy kevés cukornádat vitt magával a Kanári-szigetekről Kubába, hátha ott is megterem e kultúrnövény. Mi már tudjuk, hogy a nagy utazó bölcs ember volt.

A projekt ugyanis oly' mértékben fordult termőre, hogy az indián őslakosok nem bírtak a magas hozammal, ezért az európai kereskedők hathatós segítségével behurcolták fél Afrikát az ültetvényekre. És a szegények (valamint a gazdagok, a középosztály, és a karibi kalózok) mit csinálnak az emberiség kezdete óta? Isznak! És mivel cukornád volt dögivel, csak meg kellett erjeszteni és, hoppá, máris készen volt a rum.

Ha Kuba, akkor Castro, szivar, amerikai autómatuzsálemek és persze: SALSA! Ez utóbbiról lesz most szó, hisz' a salsa maga a kubai életérzés - talán még a rumnál is töményebb - esszenciája.

A salsáról (jelentése fűszeres szósz) minden rendes fehér embernek a tánc ugrik be, ami nem baj, viszont a salsa a zenével indult, ezért jelen posztunkban ezt a logikai vonalat követjük. Nem mondunk sok újat azzal, hogy e muzsika gyökereit a fekete kontinensen kell keresnünk. A yoruba, a congo és bantu törzsek saját, 12/8-ados harang- és dobjátékból álló, gyors és bonyolult ritmusú zenével hívták elő isteneiket, hogy tiszteletüket és hálájukat fejezzék ki nekik. Ez a zene volt a rumba és a mambó. A mambó szó szerinti jelentése: "beszéd az istenekkel". Mint tudjuk, szerencsétlen afrikai bennszülöttek nem elhanyagolható részét rabszolgaként Amerikába hurcolták, velük együtt pedig zenéjük is átszelte az óceánt. Kubában a stílust egyszerűen danzának (tánc) nevezték. Érdekes leágazás, hogy Haitin a voodoo papnőket hívták mambónak, akik tanácsadóként, gyógyítóként, ördögűzőként, jövendőmondóként szolgálták közösségük lelki békéjét.

A szklávék (így hívták a behurcolt feketéket) kétféle népdalt őriztek meg: a vallási és a világi dalokat. A hangszereiket hím- és nőneműnek tekintették, tisztelték a testüket és lelküket. A legjellemzőbb és legfontosabb zeneszerszámuk a dob volt, amelyen kifejezték őseik földjének kényszerű elhagyása feletti bánatukat.

"Várhatóan 2015 július 20-án, vagy azt követően nyit kölcsönösen nagykövetséget egymás országában az USA és Kuba" - jelentették be ez év tavaszán a forradalmi hírt. A "várhatóan" és a "vagy azt követően" megfogalmazás azért sejteti, hogy a diplomáciai kapcsolatok teljes felvétele nem megy zökkenőmentesen. Miért is menne, ennyi nehéz év után!

Hiszen az 1926-ban született Fidel Alejandro Castro Ruz, akit már gimis osztálytársai is El Loco-nak, azaz "Az őrült"-nek neveztek, 6 évi harc után 1959-ben vitte győzelemre az amerikai földrész első szocialista forradalmát. Kubában azóta is érvényben van a "Szocializmus vagy halál" jelszó, amely dicső felirat ott díszeleg a kis szigetország szinte minden városában, falujában. A senkivel össze nem téveszthető, nagy szakállú katona nemcsak sokórás beszédeivel, és könyörtelenségével, de karizmájával is vezette népét. 47 éven keresztül! (nála csak II. Erzsébet - 63 éve - és IX. Ráma thaiföldi király - 69 éve - van hosszabb ideje a trónon).

A sok kis- és nagyváros után irány a természet, ami hív és vonz!

Aki már járt trópusi őserdőben, az most csukja be a szemét és képzelje maga elé az élményt. Aki nem, az olyasmire gondoljon, mint sejtelmesen szitáló eső, barátnőd vázájában szomorkodónál ötször nagyobb orchideák erdeje, óriáspáfrányok, sejtelmes gyalogösvények, hatalmas mohatakarók. Zöld, zöld, zöld mindenütt. A Sierra Maestra Kuba legmagasabb hegysége, úgynevezett köderdő. A hullámzó pára mindenhol misztikus hangulatba burkolja a tájat. Ismerős a Roxfort környéki erdőség a Harry Potterből? Na, erről van szó trópusi kiadásban. Plusz panoráma!

És a bónusz az erdő közepén a la Plata Parancsnokság, ami Castroék - a sikertelen Moncada laktanya elleni támadás után menekülve - lakhelye és főhadiszállása volt.

A kezdeti időkben innen irányították a forradalmat.

Aki szerint a Váci utcában túl sokféle macskakövet tettek le, annak egyrészt igaza van, másrészt ne keseregjen, mert minden összehasonlítás kérdése; a havannai Óváros közepén, a Plaza del Armas-on például ötször annyit talál. Valahogy ez mégsem zavarja az arra járó havannerókat és az egyre nagyobb számban előforduló turistákat, mert közben körbefonja őket az a latin eufória, amit eddig csak filmeken láttunk. Az eklektika itt nem építészeti stílus, mint Pesten, hanem az élet maga: egy koszlott ház mellett egy kiglancolt, málló szobor körül csodás, virágzó bokrok, hajlott hátú könyvárus bácsi előtt fiatal, szép salsázó pár.

Pár órája érkeztünk, de a szánk már (még) tátva. Merthogy Havanna az eléggé ott van. Oké, tudom, az itthoni fotelből szállingózó közhelyeket, az összerogyás előtti utolsó perceiket élő házakról, a végelgyengülés állapotában leledző 50-60 éves amcsi Chevykről, a hanyagul koszos utcák tengeréről, a sámlin üldögélő, szivarozó egyfogú nénik hadáról. És ez mind egy szálig igaz. Mégis, ezzel együtt (és nem ennek ellenére) egy marhára adrenalin és endorfin termelő city ez a Havanna.