Barakablog Járj végére a világnak!

My name is…

Bond, James Bond. Ki más lenne, aki a széria legújabb, közelmúltban bemutatott darabjában a mexikóvárosi Zocalo tér - a világ legnagyobb méretű tere - fölött hullámvasutazó helikopterről szórja szét a hullákat. Miközben a téren éppen vidám népünnepély zajlik, a Los Dias de Muertost, vagyis a Halottak Napja! Mexikóban ugyanis a halál az élet egyik legfontosabb pillanata, a halottak a mindennapok részei. Október 28 - december 1 között az egész ország egy gigantikus népünnepély. Több évezredes szokásról beszélünk, már a maja és azték piramisok tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve.

Csontvázasszony és a Szent Halál

A halál ábrázolása a népművészetből kilépett az utcára. Két formában jelenik meg: Catrina, a vigyorgó, elegánsan öltözött, kalapos csontvázfigura, aki az azték Mictecacicuatl alvilágistennő képére hajaz. Gazdag úriasszony megjelenése arra figyelmeztet: mindegy, hogy valaki gazdag vagy szegény, ugyanaz a sors vár rá. Komoly népi bölcsesség ez egy ennyire két részre (90% alsó-, 10% felső réteg) szakított társadalomban.

Sok szép krátertó létezik a világon. Környezetük hol sűrű növényzettel borított erdő, hol szavanna, esetleg holdbéli táj. Kevés olyan vidék van, mint a Laguna de Catemaco, ahol a tóparton egy szépséges város fekszik, a tóvidék meg maga a természet közepe. Ezért nem sokáig tátjuk a szánkat (bár a látvány miatt én még tudnám pár napig), gyors kajakokat bérlünk és irány a papagájokkal, tukánokkal, makákó majmokkal jól ellátott tóvidék! Állatibaromi szép, ha legközelebb arra jártok, ki ne hagyjátok!

Másnap gigantikus dzsungel kalandok várnak ránk. A Kolem Jaa ökopark (gyanítom, hogy ezek a nevek még a spanyolok előtti kultúrából valók) a kalandturisták álma: 30 méter magasan futó canopy ösvényeken sétálunk, kötélen ereszkedünk alá csodás vízesésekhez, aztán a nap csúcspontja, adrenalin-löket suhanás a lombkoronaszinten fél kilométeren át. Felülről látjuk-halljuk az őserdőt, meg ne tudjátok (illetve persze, hogy tudjátok meg!) mekkora királyság! Mikor este remek kis bungalóinkban álomra hajtjuk kissé elnehezült fejünket, a dzsungel állatai énekelnek nekünk altatódalt.

Mexikó elég nagy ország, a 6 óra buszozás errefelé meg se kottyan. Mai uticélunk, a Sumidero-kanyon, egy 25 kilométer hosszú víztározó. Motorcsónak-perspektívából az igazi, a csaknem függőleges, 100 méter magas oldalfalak láttán még legcinikusabb utitársaink is ámuldoznak. Helyi vezetőink felvilágosítanak róla, hogy kezünket ne nagyon lógassuk a vízbe, a krokodilok miatt, de ez szerencsére félig vicc. Bár félig nem… A jajde félelmetes hüllőkön kívül keselyűk, majmok is tanyáznak a hatalmas sziklákon és barlangokban.

Óriási városdzsungel fölött repülünk, majd fejest ugrunk belé. A 3000 (!) éven át virágzó olmék, maja, azték civilizáció bölcsője ma a világ legnépesebb spanyol nyelvű országa, a nagyjából 115 milliós Mexikó fővárosa. Gigászi, sűrű vadon, 21 milliós lakossággal! A 2013-as ENSZ statisztika szerint a hatodik legnagyobb lélekszámú város a világon.


Az utcán, az említett több ezer éves kultúrák kereszteződésében kapkodjuk a fejünket. Naná, hogy a Belváros a Világörökség része. A prekolumbiánus maradványokat majd az erre települt koloniális épületeket körbefonja a 20-21. század építészete. Az első kulturális sokk (nyugi, lesz még néhány) a Zocalo téren ér minket. A glóbusz legnagyobb tere (hoppá!) szempillantás alatt repít minket a latino-american feelingbe. Közepén hatalmas mexikói zászló, körülötte óriási nyüzsgés, indián árusok, a katedrálisból kizúduló helyiek és ezernyi turista.


A 250 éven keresztül épült, öthajós Katedrális a hajdani azték Nagy Piramistemplom helyén áll. Nevéhez híven óriási, Dél-Amerika csúcstartója. A tér másik oldalát a szintén lélegzetellátó méretű épület, a Nemzeti Palota uralja. A lépcsőházban nem tudjuk (nem is akarjuk) kikerülni a világhírű festő, Diego Rivera freskóját, mely az ország történelmét mutatja be az azték időktől máig.