2015 december 14. 04:00 My name is…
Bond, James Bond. Ki más lenne, aki a széria legújabb, közelmúltban bemutatott darabjában a mexikóvárosi Zocalo tér – a világ legnagyobb méretű tere – fölött hullámvasutazó helikopterről szórja szét a hullákat. Miközben a téren éppen vidám népünnepély zajlik, a Los Dias de Muertost, vagyis a Halottak Napja! Mexikóban ugyanis a halál az élet egyik legfontosabb pillanata, a halottak a mindennapok részei. Október 28 – december 1 között az egész ország egy gigantikus népünnepély. Több évezredes szokásról beszélünk, már a maja és azték piramisok tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve.
Csontvázasszony és a Szent Halál
A halál ábrázolása a népművészetből kilépett az utcára. Két formában jelenik meg: Catrina, a vigyorgó, elegánsan öltözött, kalapos csontvázfigura, aki az azték Mictecacicuatl alvilágistennő képére hajaz. Gazdag úriasszony megjelenése arra figyelmeztet: mindegy, hogy valaki gazdag vagy szegény, ugyanaz a sors vár rá. Komoly népi bölcsesség ez egy ennyire két részre (90% alsó-, 10% felső réteg) szakított társadalomban. 
A másik – még különösebb, szintén női – figura a Santa Muerte (Szent Halál). Nevezik „Árnyak Hölgyének”, „Fehér Leánynak”, „Fekete Kisasszonynak”, „Csontok Hölgyének” is. Nem válogatós, világias kívánságokat is teljesít. Hosszú életet, bőséget és egészséget ad a hozzá imádkozóknak, megvédi az asszonyokat férjük félrelépésétől (ezt hogyan teszi?), akár „rossz személyeket” is eltesz láb alól, de természetesen csakis az igazság jegyében. Nem véletlen, hogy többek között ő az errefelé szorgosan munkálkodó drogmaffiák egyik „védőszentje” is. A hozzá kötődő babonákon, kuruzslásokon és könyörgéseken kívül rossz nyelvek szerint emberáldozatokat is mutatnak be neki. 
Buli reggelig a temetőben
Halottak napja környékén a temetők ugyanolyan zsúfoltak, mint nálunk. De mégis egészen másképpen! Chiapastól Sonoráig a sírok közt vidám népünnepély zajlik, a családok színpompás oltárokat építenek szeretteik sírhalma mellett, amelyekre virágból kötött csokrok és füzérek, valamint az elhunyt fényképei, kedvenc ételei és italai is megjelennek. A család (ez sokszor 30-40 embert jelent) a sír köré telepedve ánizzsal fűszerezett édes cipót, „pan de muerto-t” (halotti kenyér) eszik, némi – általában nem kevés – tequilával öblítve le azt. Anekdotákat, sztorikat mesélnek a néhai nagypapáról, és sokszor hajnalig bömböl a bulizós zene. Vallják, hogy maga az elhunyt is jobban örül a túlvilágon, ha a szeretteit jókedvűnek látja. 
Ha a nagypapa megunja, hogy az unokák a sírján táncolnak, akkor meghívatja magát. Sőt nem is kell neki, a rokonok tudják mi az illendő: étellel, itallal, virágokkal, füstölőkkel és ajándékokkal várják vissza a család otthonába. A halottak ezt szívesen veszik, és élvezik, hogy leszármazottaik körében tölthetnek egy-két napot. A Los Dias de Muertos alkalmából az élők is meglepik egymást. A gyerekek névre szóló cukorkoponyákat kapnak, a barátok csontvázakat és egyéb memento morikat vásárolnak egymásnak. A fiesta az utcán folytatódik: az említett kétféle halálszobrokkal tarkított ünnepi menetek, a halált, mint príma élményt feldolgozó színdarabok, „szépségversenyek” a halottaknak szánt ajándékokból, tűzijátékok emelik az égbe a hangulatot.
Természetesen mindezekből a legnagyobbat a piacok és az e napra kistafírozott üzletek kaszálnak. A csontvázas szobrok, amulettek, füstölők, gyertyák, kulcstartók forgalma haláli nagy ezekben a napokban. Csak hogy stílszerűek legyünk…
