Barakablog Járj végére a világnak!

Képzeljük el, hogy a budai Várhegy (amely lelki szemeink előtt most legyen sokkal meredekebb, mint a valóságban) teljes területét egy hatalmas, hófehér palota foglalja el, falai a hegyoldal meghosszabbításai, milliónyi, lőrés-szerű ablakkal tekint alá, közepén e háttérből kitüremkedő vörös épületkomplexum terpeszkedik. Közvetlenül mögötte tornyosul a Széchenyi- és a János hegy. Egy apró különbség: mindezt jelenítsük meg a mainál húszszoros magasságban, vagyis nem 175-, hanem 3600 méteren. Érdekes látvány lenne mindez a budapesti Duna-parton… Persze ez "csak"a külcsín, ahhoz hogy mindez a Potala Palota (jelentése Buddha hegye) legyen, időben néhány évezrednyi, egyebekben pedig jelentős kulturális, történelmi különbségekre is szükség lenne.

Erőss Zsolt 2013. május 20-án Kiss Péterrel együtt elérte a Kancsendzönga csúcsát, de a feljutás túl sok idejüket, energiájukat vette igénybe, ezért nem tudtak visszaereszkedni a négyes táborba. A komoly védőfelszerelés nélkül eltöltött néhány nap után a csapattársak már biztosak voltak abban, hogy nincsenek életben. Az ország május 22-én szembesült a ténnyel: a legsikeresebb és az egyik legszeretetreméltóbb magyar hegymászó örökre a hó fogságában maradt. Mikor kivételes emberek szenvedélyük gyakorlása közben mennek el, mindig elmondjuk a közhelyet, miszerint szerencsések voltak, hiszen azt csinálták az életükben, amit szerettek. Közhely, de igaz. Zsolt is ezek közé tartozik.

A Horizon című magazin felkérésére 2012-ben készíttetünk interjút vele. Most, a szomorú évfordulón a Geomédia Zrt. engedélyével ebből közlünk egy részletet.

Ha azt mondom Cannes, Nizza, Monte-Carlo, Saint Tropez, természetesen mindenkinek a gazdagok és szépek ugranak be. Végtelen pálmasorok, csillogó luxusautók- és butikok, pénznyelő kaszinók, az öblökben lágyan ringatózó yachtok, pezsgős-kaviáros fogadások, filmfesztiválok, ecetera. Érdemes a díszlet mögé pillantani (mármint földrajzilag)? Hát hogyne! Kövessetek minket!

Mert a Francia Riviérától északra eső hátország, Provence déli része olyan kisvárosokat és természeti szépségeket rejt, amelyek legalább annyira, viszont máshogy varázsolnak el minket, mint az előzőek. Jóval olcsóbbak is, mert - valljuk be - azért ez is egy szempont.

A gyönyörű kisvárosok szinte végtelen kínálatból nyissunk három tündéri városkával. A világ e szerencsés szegletében sem majszolták mindig ezüstkanállal a kaviárt. Ezt többek között az is mutatja, hogy a települések nagy része dombtetőre épült, a jó védhetőség okán. Ilyen például Grasse, amit ma már inkább a turistától és szakmabelitől kellene megvédeni (de nem teszik).


"Szakmabeli" alatt a parfümipar képviselőit értjük, ugyanis e csodás városka a világ parfüm fővárosa. Mire elérjük a szélét, ezen már egy csöppet sem csodálkozunk, ugyanis magunk mögött hagytuk a levendula, jázmin, mimóza, rózsa és ibolya mezők százait. Nem véletlen, hogy neve a "terre grasse" zsíros földet jelent (nem tudom kihagyni a nagy poént: a helyiek régóta zsírosan megélnek belőle). Itt is érvényes az angol gyepre kitalált mondás, miszerint semmit sem kell tenni vele, csak locsolni és nyírni 600 éven át.

A főszezonra a jegyek nagyon hamar elfogynak. A hely februárban karbantartás miatt nem látogatható. Szélessége 2,5 és 6 méter között változik. Májusban és júniusban az éjszakák fagyosak. A túlhasználat elkerülése érdekében naponta csak 500 ember használhatja, akik közül 200 a turista, a többi túravezető és egyéb személyzet.

Találós kérdés: a világ melyik mijére gondolunk? Norvég fjordtúra? Bhutáni metró? Tevegelés a marokkói sivatagban? Netán az Inka Ösvény? Nyertél!

Mert bizony a néhai Inka Birodalom - amely egyike volt a világ legnagyobb és legrejtélyesebb kultúráinak a 13-16. században - mai szemmel nézve is grandiózus úthálózatot hozott létre. A kecsuák egyik törzse a 12. században indult útnak a perui hegyek közül, hogy a termékeny Cuzco-völgyben új otthonra leljen. Fővárosuk is ez a központi fekvésű település lett (jelentése: a föld köldöke). Nem túl békés hódító portyáik eredményeként a 15. század végére már 1,1 millió négyzetkilométer kiterjedésű területet mondhattak magukénak, 10 milliós lakossággal. Újításaik mellett az őket megelőző civilizációk eredményeit is sikeresen adoptálták. Ilyen az úthálózat, a "Camino del Inca", amely a Birodalom fénykorában - kövezett útként! - 16 ezer kilométert tett ki. A mai Chile, Peru, Ecuador, Bolívia, és Argentína nem csekély részein.

Szászország székhelyét "Elba Firenzéjének" is nevezik. Ennek több - nyomós - oka is van: a fekvése hasonló Toszkána központjához, az Elba ugyanúgy szeli ketté, mint Firenzét az Arno. Még hangsúlyosabb, hogy a kultúra - majdnem - úgy tobzódik itt, mint Közép-Olaszországban. Sokak szerint az ősi szláv településből (Drezdzany annyit tesz, mint "síksági erdőlakók") és a hozzá 1206-ban csatlakozott német városkából álló település Németország legszebb városa. Tény, hogy kevés helyen botlunk olyan letisztult, egységes építészetbe, mint itt. Nem véletlen a "drezdai barokk" kifejezés. A város történetének kezdeti formálója a Wettin szász hercegi és királyi család volt, amelyet 900 körül alapítottak. A dinasztia hatalmát I. Konrád alapozta meg, aki történetünk szempontjából fontos döntést hozott: Drezdába költözött.

A városkában szorb földműveseket és halászokat talált. A szorbok - nem elírás, nem szerbek - szláv nép, ma is Németország délkeleti csücskében élnek. A folyó két partján kialakult települések, egyesülésük után, 1403-ban kaptak városjogot. A 15. században a taschenbergi vár lett a szász választófejedelmek rezidenciája, a város maga pedig Szászország fővárosa. A fénykor egyértelműen a 17-18. század, Erős Ágost kora, aki II. Ágost néven a lengyel trónt is megszerezte. Uralkodása alatt húzták fel (először) a barokk belváros szinte összes ikonikus épületét.