Barakablog Járj végére a világnak!

Sokan keresik a legeket az utazásban és a gyalogtúrázásban is. Ha elkészül a Great Himalaya Trail, a világ leghosszabb, 4500 kilométeres magashegyi túraútvonala lesz. A pakisztáni Nanga Parbattól indul és a tibeti Namche Barwáig vezet. Közben áthalad Kashmíron, Indián, Nepálon, Bhutánon és Tibeten. 

Jelenleg a nepáli és a bhutáni szakaszok dokumentációja készült el, de a kutatás folytatódik. A teljes útvonal elhalad majd a világ legmagasabb hegycsúcsai alatt és érint néhányat a világ legelzártabb közösségei közül. 

A vállalkozó kedvűek két útvonal közül választhatnak. A profi magashegyi túrázóknak és hegymászóknak a Magas út ajánlott, aminek a legmagasabb pontja 6146 méter. Az útvonal teljesítéséhez legalább 150 nap, hegymászó tapasztalat, ehhez való felszerelés, és néhány helyen helyi hegyivezetők szükségesek. 

Az Alacsony vagy Kulturális út legmagasabb pontja 4519 méteres, és átlagosan 2000 m körüli hegyeken keresztül vezet.

Amíg nem döntesz, nézz bele ebbe a kisfilmbe!

​

A legőrültebb dolog, amit a Baraka történetében valaha tettünk, az az a teherautós utazás volt 1996-ban, amelynek során az albán civilizációt magunk mögött hagyva elindultunk a hegyek felé. Mai fejjel már biztosan nem vágnánk bele ilyesmibe, de az tény, hogy hatalmas kaland volt, a Baraka máig legnagyobb kalandja! De hogy is nézett ki ez pontosan?

A főszereplő Noja, egy albán teherautósofőr volt, és az ő négykerekék-meghajtású, terep IFA-ja. Ő albánul beszélt és pár szót olaszul, mi az angollal semmire sem mentünk. Így papíron rajzoltunk és egyeztettünk vele, mikor hová jöjjön. Amint megérkeztünk az albán utazások második napján Shkodra városába, egy délelőtti szabadprogram után előállt a járgány, többnyire tiszta platóval. Néha előttünk birkákat szállított, ilyenkor elküldtük Noját egy autómosóba.

Előtérben Noja, a sofőrünk. Indulás Shkodrából.

Sokszor csak az inspiráció, egy bátorító lökés hiányzik ahhoz, hogy útnak induljunk, és nagyon hamar rájöjjünk, hogy életünk egyik legnagyobb élményét hagytuk volna ki, ha nem indulunk útnak. Inspirációból számtalan van, de a legjobbak azok a történetek, amik hatalmas kalandokról szólnak. Egy ilyen sztori a norvég Marit Holmról szól, egy 20 éves lányról, aki társával keresztülvágott Alaszkán.

3000 kilométer, 292 nap, 46 medve, Lars Monsen, és egy kutya. És persze Marit Holm, a 20 éves norvég lány, aki hazudott Larsnak a koráról. Marit mesél:

Egy barátom hívta fel a figyelmemet Lars Monsen hirdetésére a Villmarksliv outdoor magazinban. Lars híres norvég utazó, aki a világ vad, északi részének nem kevés híres/hírhedt helyét bejárta már. Persze a petárda már régóta a fenekemben volt: a gimi után a trondheimi Vöröskereszt Hegyimentő csapatába kerültem. Itt kezdtem el mászni, természetet járni. Közben atletizáltam, röplabdáztam, kosaraztam, kéziztem. Szóval fizikailag bírtam a strapát.

Amikor olvastam Lars hirdetését, hogy női partnert keres egy alaszkai útra, nagyot dobbant a szívem, aztán gyorsan írtam egy levelet. Kicsit csaltam, 24 évesnek állítottam be magam. 38-an jelentkeztünk. Öt lány került a végső körbe, akiket elvitt egy próba-túrára a norvég hegyekbe. Én győztem!

Akárhogy is vesszük, nekünk a hőskor Albánia volt, azon belül is az Észak-Albán-Alpok. A sors minket valahogyan afelé a magashegység felé terelgetett, ami földrajzilag Európában van ugyan, de minden más szempontból olyan, mintha egy távoli és elmaradott földrész kellős közepén lenne. Az alig ezer kilométeres távolság évszázados időugrást és a hatalmas kulturális különbség megtapasztalását hozta számunkra.

De kezdjük az elején!

1996 tavaszán 1000 példányban elkészült az első "prospektus", ami 2 darab A4-es méretű fénymásolt és össztűzött lapból állt. (Ezúton is köszönöm Kása Bélának, aki hitt bennem, és hitelbe elkészítette a nyomatokat.) Ennek az 1000 példánynak és néhány egyetemi plakátnak köszönhetően összejött 7 utazásra való jelentkező, megtöltve ezzel a július 1. és szeptember 10. közti időszakot. Hajh, boldog békeidők, amikor ennyi is elég volt 7 utazás megszervezéséhez…

Kicselezzük a konzult

Albánia akkor még vízumköteles ország volt, vízumot szerezni pedig mai szemmel meglehetősen macerás dolog volt. Össze kellett gyűjteni minden utas (280 fő!) útlevelét, mindenkivel kitöltetni a vízumkérőlapokat és bekérni 3-3 igazolványfotót. És mindezt lehetőleg egyben elvinni a Bajza utcai követségre. Nádai Laci elévülhetetlen érdemeket szerzett a budapesti utasok útleveleinek összegyűjtésével, amiket azután otthon, a szobámban rendeztem össze. Ezután pedig az összes útlevelet és iratot betettem a hátizsákomba, valamint két nagy nejlonszatyorba és irány vonattal (!), majd metróval (!) a követség. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha elhagyom a csomagot.

A követségi alkalmazott nem akart hinni a szemének ennyi útlevél láttán, és hívta a konzult. Ő is megtántorodott, valószínűleg több hónap alatt sem találkoztak korábban ennyi magyar útlevéllel. Halogatva a munkát, akadályt állítottak: szeretnének találkozni az utazási iroda tulajdonosával. Ami lehetetlenség volt, hiszen a mi kis Világjáró Klubunk akkori anyacége (Világjáró Utazási Iroda) főnöke egy tipikus rendszváltás-kori, ezerféle üzletet vivő, extrém elfoglalt férfi volt. A kedvemért biztosan nem utazott volna Budapestre. Mentő ötlet kellett, megkértem tehát az akkori legjobb barátomat, egy tőlem két évvel fiatalabb, igen csinos lányt, hogy játssza el az utazási iroda tulajdonosát. Krisztinának köszönhetően rögtön bejutottunk a követségi villaépület süppedős szőnyeges, bőrfoteles belső fogadótermébe, ami diplomaták és külügyi dolgozók fogadására volt fenntartva. A zártkörű diskurzus jól sikerült (nem az én érdemem), minden akadály elhárult és a konzul kiadta az utasítást a vízumok elkészítésére. Könnyítve a dolgukon, nem az útlevelekbe pecsételtek, hanem egy fejléces lapra ráírtak mindenkit és azt lepecsételték. Csoportos vízum - mondták.

Vízumot hamisítunk

Azonban hiába készült el minden utas vízuma már júniusban, voltak akik lemondták az utat és mások jöttek helyette. Én azonban részt vettem az összes nyári utazáson és a köztük lévő 2 napban lehetetlenség volt elintézni az új vízumokat.

Cselhez kellett folyamodni: elővettem a családi írógépet, befűztem a csoportos vízumot, és a lap aljára odagépeltem az új jelentkezőket. Aztán a határon majd lesz valami...

A buszos utazás

Mai szemmel nem is hisszük el, hogy volt ez 1996-ban. Adott volt egy Ikarus 256-os autóbusz, amiben nem volt sem mikrofon, sem videó, sem légkondi. A busz Miskolcról indult, Budapestet nem is érintettük, a szép számú budapesti utas a szolnoki pályaudvaron csatlakozott. Szegednél magunk mögött hagytuk az utolsó angolvécét (ami majd az első is lesz az utazás végén), és nekivágtunk Szerbiának.

Emlékszem, Belgrád után nem sokkal egy kanyarban mindig állt egy rendőr, mindig ugyanaz a rendőr, aki mindig megbüntetett minket valamilyen mondvacsinált okból. Mindig kis összegekre, és mindig zsebre játszva.

A hétvégén startolt el a Baraka hollandiai kerékpártúrája, ami a helyi virágkertészetek csúcsidőszakát célozza meg. Minden parkok parkja a Keukenhof, a hollandiai virág-univerzum központja is szerepel a programban.

Ha már úgy adódott, hogy az idén Hollandia helyett itthon gyönyörködök a tulipánok és nárciszok csokraiban, nézd meg, hogy megy ez a virágoskertek "chimborazóján"!

Lisse városka mellett, Amszterdamtól délnyugatra már a 15. században létezett egy gyönyörű kastélypark, a Keukenhof (magyarul konyhakert), ahol a tulajdonos grófi család termesztette a különböző zöldségeket és fűszereket konyhája számára. 1949-ben a város akkori polgármestere itt hozta létre a mai parkot, hogy a hollandiai és európai virágtermelők bemutathassák termékeiket. Nem titkolt célja volt a holland tulipánexport megsegítése. Hatalmas méretei miatt ma is "Európa kertjének" nevezik. Bár minden évben csak 2 hónapig tart nyitva (március közepétől május közepéig) ez alatt több mint egymillió látogatót vonz. 32 hektáron 87 különböző fafajta és 800 tulipánfajta, összesen 7 millió szál virág pompázik a szivárvány minden színében.

A legtöbben talán nem is tudjátok, de már 20 éve annak, hogy elindult az első Ikarus busz, benne 40 utassal. Higgyétek el, nekünk is megdöbbentő, de már 20 éves a Baraka!

Illetve a jubileumi évnek a kiszámolása nem is olyan könnyű ennyi év távlatából - de erről majd később.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy miképpen kellene megemlékezni az évfordulóról anélkül, hogy senkit sem érdeklő, üres ünnepi beszédekbe bonyolódnánk, kérdéses kimenetelű tömegrendezvény szervezésébe fognánk, vagy reklámajándékok osztogatásával ünnepelnénk saját magunkat. Jobb ötletünk támadt!

Amikor jómagam részt veszek egy Baraka utazáson, nem telik el pár óra az induláshoz képest, és mindig felteszitek nekem azt a kérdést, hogy "hogyan lett a Baraka?". Nos, mesélni fogok. Nem csak ezt, hanem sok más történetet is. És nem csak én, hanem túravezetők is, olyanok is, akik esetleg már régen nem is dolgoznak a Barakánál. Előszedünk 10-20 éves fotókat és a hozzájuk tartozó sztorikat. Lesznek köztük olyanok is, amikre akkor nem voltunk büszkék, de az idő mára már szépített rajtuk annyit, hogy már mi is csak szórakozni tudunk rajtuk.

Téged mi érdekel?

A sztorizgatásba Te is szólj bele! Itt a lehetőség, hogy kérdezz. És ha tudunk, mindenre válaszolunk.

Mikor is van a jubileum?

Akkor rögtön vágjunk is bele, és tisztázzunk egyet s mást.

1995. április 1.

A debreceni egyetem földrajz tanszéke kirándulást hirdet Albániába. Mi öten, kezdő egyetemisták simán lemaradunk róla. De van valakinek egy Wartburgja, amivel a busz után eredünk. Szerbiában elakadunk a hóban (téli gumiról nem is hallottunk) és egész éjszaka toljuk az autót fel egy hágóra. Megérkezünk, de a busz követése helyett inkább önállósítjuk magunkat. Annyit látunk azonban a buszos terepgyakorlatból, hogy ilyet mi is tudunk szervezni.

Rosszarcú egyetemisták indulnak (indulunk) Debrecenből Albániába.

Április a szerb hegyekben.

Berat - Albánia legszebb városa

Sosem gondoltad volna, hogy Marokkóban ilyen rockzenék is vannak. 

2014-ben, egy hótalpas túrán kezdtem filmeket készíteni a Barakának, legalábbis ez volt a tervem, mert olyan időjárás fogadott, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve. Ha a Delta főcímét kellett volna újraforgatnunk, hamar sikerrel jártunk volna, mi azonban a csúcsra próbáltunk felkapaszkodni, jómagam pedig egy filmre való anyagot szerettem volna rögzíteni. Másik két túrára kellett még elmennem, hogy összejöjjön egy filmecskére való felvétel. 

Az első videóm tehát nehezen született meg, de végül beindultam, és azóta több mint tízet forgattam az útjainkról.

Az egyik legemlékezetesebb túra nem váratott sokat magára, az első Provence-i kalandom fantasztikus élmény volt. Már a kiutazás alkalmával a monaco-i megálló is káprázatos volt, de az nagyon megmaradt, amikor az első estén leültünk (Reiner) Kornéllal a teraszra, és vacsi után felrakott lábakkal, rosé-fröccsöt iszogatva konstatáltuk, hogy keveseknek van nálunk jobb munkája.

Ugyanebben a szezonban jártam a Dolomitokban is, ami szintén nem egy felejthető élmény. Azóta készülök vissza, és készülök itthon egy sziklamászó tanfolyamra is. Szeretnék olyan szintre jutni a filmkészítésben, hogy teljesen vissza tudjam adni azt az élményt, amikor az ember fia vívja a maga harcát a heggyel, s közben a békésen kérődző tehenek kolompjának hangját hozza a völgyből a szél, vagy mikor július közepén hócsatát vívunk az északi lejtőkön.

Az évek alatt alaposan megismertem a túravezetőket, a buszsofőröket, és persze az utakat is, és tavaly óta már vezetek is túrákat. Ezekről a jövőben már nem csak filmekben, hanem itt, írott formában is igyekszem majd beszámolni. Remélem inspirállak majd Téged is, hogy minél többet utazz, tapasztalj és láss!

Egy visszatérő történetei

Egyedülálló táj fogad, amelyhez fogható bolygónkon nemigen található máshol. Találunk itt fekete vulkáni kúpokat, szétterülő lávamezőket, sivatagszerű hamusíkságokat, gőzölgő hőforrásokat, türkizkék forróvizes medencéket (óh, hányszor pihentem már meg ezekben egy-egy kemény túra után?!), kalandra hívó hegycsúcsokat, köztük kanyargó, mély kanyonokban utat törő folyókat. A tekintélyes jégtakarók és gleccserek alatt hatalmas vulkánok szunnyadnak: ilyen, gleccser alatti tűzhányók kizárólag Izlandon és az Antarktiszon találhatók a Földön. Az Antarktiszra elég körülményes rendszeres járni, de nem olyan nagy baj ez, hiszen Izland sokkal könnyebben elérhető, és sokkal változatosabb is.

Írta: Éliás Balázs, túravezető

Különös rejtett zuga Földünknek a Wadi Rum sivataga. Modern világunk zajos kavalkádjából elrepülve, és a Rum sivatag valamely sziklájára felmászva, onnan szétnézve megélhetjük azt az egyre ritkábban megtapasztalható kis hercegi "van-saját-külön-bejáratú-bolygóm" érzést. Amikor itt lemegy, vagy éppen felkel a nap, a vörösre festett homok és kő földöntúli panorámát fest. Nem evilági táj ez. Szélvájta sziklaívek, szürreális vízmosások hasadékai és legendás sziklatornyok adják a kulisszákat a mindennapi csodás naplementékhez-napfelkeltékhez. Ezt a kozmikus élményt csak tovább erősítik azok az - év nagy részében - felhőtlen éjszakák, amelyek során a napi hőt visszasugárzó köveken kellemesen üldögélve úgy érezhetjük, nyitva áll a kozmosz ablaka felettünk, és a csillagmilliárdok kézzel elérhető közelségben pulzálnak fölöttünk.

Persze közben tudja az ember, hogy nagyon is ezen a bolygón van. Kultúrák évezredes csomópontjában terül el a Rum sivatag. Délkeletre alig több, mint harminc kilométernyire innen már Szaúd Arábia kezdődik, nyugatra Izraelbe látunk be egy-egy magasabb kiemelkedésről, de kivételes pontokról - és jó időjárás esetén - akár Egyiptomba is átlát a vándor. Innen kőhajításnyira van az ókori világ egyik legnagyobb rejtélye, Petra sziklavárosa. A Vörös-tenger is olyan közel van ide, hogy az erre népét Egyiptomból kivezető Mózes itt még vizes nyomot hagyott volna sarujával, ha nem száraz lábbal kelt volna át azon. Innen szintén nem messze emelkedik a Dzsebel Harun hegye, ahonnan Mózes testvére, Áron utoljára látta istene napját. A Wadi Rum sziklái között kanyargott a keletet nyugattal összekötő ókori nabateus kereskedelmi útvonal még a római idők előtt. De, hogy közelebbi időkből is említsünk sorsfordító eseményeket, Arábiai Lawrence itt ált az arab felkelés élére 1917-18-ban.

Ali nagyon vidám fickó, jó két méterével, csillogó, tengerkék dzsellabájában, és turbánjával, két, vidám és kissé bandzsi szemével. Büszkén vezet végig minket a Tinerhir (közép-Marokkó egyik ősi kereskedővárosa) szélén húzódó buja zöld folyóvölgyben. Itt nagyon látványos a Föld - egyre fenyegetőbb - alapigazsága: van víz, van élet, nincs víz, nincs élet. Ameddig a kis folyó (mi ekkora víztömeget maximum pataknak hívunk) vize elér, ott buja ligetek, pálmák, termőföldek virítanak. Tőle - szó szerint - 5 centire éhezik a föld, kezdődik a homok- vagy kősivatag. A szemközti domboldal roskadozó épületei között számos hollywoodi szuperprodukciót forgattak. De vissza posztunk tárgyához: ez az Ali fiú a mi szemeinknek 100% arab, pedig nem az. Berber. Ha mellé állítanánk arab cimbijét, Mohamedet, nagyítóval talán látnánk a különbséget: Ali világosabb bőrű, vonásai lágyabbak, szeme vágottabb.

Van abban valami finom báj, amikor az ember felavatja a saját magáról elnevezett épületet. Persze ha az illető király - és egy icipicit diktátor - akkor néha bizony előfordul vele az ilyesmi. Marokkó uralkodója, II. Hassan 1993-ban lepte meg magát a casablancai Nagymecsettel. Szép, méretes ajándék, Mekka után a világ második legnagyobb muzulmán temploma.

Minaretje pedig 210 méteres magasságával a legnagyobb ilyen építmény a Tejútrendszerben (legalábbis mai tudásunk szerint). A királyt több száz testőr, rendőr és katona védte a százezres tömegtől, amikor felavatta az Afrika egyik legnépesebb, 5 milliós metropoliszának szélén, az Atlanti-óceán széljárta partján duzzadó épületet. Nem véletlenül, Hassan ekkor már több merényletkísérleten volt túl. 1971-ben, 42. születésnapját például a palotája egyik pavilonjában kuksolta át, ahová egy - állítólag Líbia által pénzelt - elvetélt puccskísérlet tagjai zárták.
Egy évvel később Franciaországból hazatérve, Boeingjét a saját Királyi Légierejének vadászgépei vették tűz alá. Ezt is túlélte. Ő sem volt azért egy kis hableány: már trónra kerülésén esett egy apró folt, miszerint apja hirtelen halálában neki is akadt némi szerep. Ne szépítsünk: ez a nem kedves ember egy diktátor volt. Szinte minden szomszédjával háborúba keveredett, otthon pedig vaskézzel tartotta fent az uralmát. De fia, a mai király, VI. Mohamed már a 90-es évek elejétől elkezdett enyhülést folytatta-folytatja.

A filmek helye

Bizony kemény az élet: az Impossible Mission Force-t feloszlatták, Ethan magára hagyott ügynök lett. "Természetesen" épp most csap a lecsóba egy válogatott gonosztevőkből álló hálózat, a Szindikátus, amely (naná) új világrendet akar létrehozni. Még szerencse, hogy Ethan összegyűjti csapatát, és így a végére a jók elverik a port a rosszakon. Remélem, nem csak filmbubusok tudják, hogy a Mission Impossible 5-ről beszélek. És hogy jön ez egy utazós blogba? Hát úgy, mint sok film-társa, kezdve az 1952-es Othello a velencei mór (írta, rendezte és főszerepelte Orson Welles), vagy egy nagy ugrással a közelmúltba és a mába: a Nílus gyöngye, a Kundun, a Passió, az Atlantisz, a Kémjátszma, a Nagy Sándor, a Názáreti Jézus, a Mennyei királyság, a Bábel, a Múmia, a Szahara, a Gladiátor, a Trónok harca és még számtalan, kevésbé ismert eposz. Ezek mindegyike - részben vagy egészben - kedvenc afrikai országunkban, Marokkóban forogtak.

A film-város

Adott egy viszonylag poros városka az Atlasz lábánál, aminek már a neve problémát okoz sokaknak: Ouarzazate (ejtsd: Várzazat). Kezdetben nem túl jelentős kereskedelmi csomópont, majd francia helyőrség, mígnem - ki tudja miért - 1962-ben az angol David Lean itt forgatta Arábiai Lawrence című világhírű eposzát. Nem sokkal később Hollywood is felfedezte a vidék látványos és változatos tájait (kisebb és nagyobb hegyek, sivatag, kiszáradt folyómedrek, stb). A stáboknak megtetszett, hogy pár négyzetkilométeren belül megtalálják nemcsak Tibetet, Egyiptomot, Jeruzsálemet, Mekkát és Új-Mexikót, de még a Holdat és a Marsot is (lásd az Izlandról szóló posztunkat, vagy Budapestet, amit remekül el lehet adni Párizsnak, és Buenos Airesnek, Kelet-Berlinnek és Moszkvának - erről nemsokára írunk). A 80-as évek elejére már egymás sarkát taposták a stábok, ezért logikus lépés volt megnyitni a város határában az Atlas Film Studios-t, a világ legnagyobb alapterületű ilyen jellegű létesítményét. Ouarzazate-tól 10 kilométerre pedig a csodálatos, csupasz vöröses barna hegyekkel ölelt Fint oázisba botlunk, mely szintén erősen adja magát a kamerának.

Nem árt tudnunk, hogy NEM az iszlám és NEM a muzulmánok, robbantanak, gyilkolnak manapság, hanem a terroristák. Az iszlám ezzel szemben olyan fantasztikus műveket és helyeket hozott létre, mint például a fezi medina (óváros). Ahol a 800 (azaz nyolcszáz!) darab kisebb-nagyobb mecsetből napi ötször kilépő férfiak békések és bölcsek, nemcsak azért üdvözlik szívből jövően az idegeneket (akiket itt a turisták képviselik), mert ők hozzák a pénzt, hanem mert vendégek, amely létállapot a muzulmánoknak szent dolog.


Ha eltévedsz, maradj ott, ahol vagy!

Imígyen szól a séta kezdetekor helyi kísérőnk, Juszuf, ami nem jótanács, hanem életmentő parancs. A 200 ezres városrészben ugyanis a minden nap itt dolgozó postások, kereskedők, áruhordók, boltosok is évekig tanulják a közlekedést. Képzeljétek el a szűk pesti belvárosnyi területet, 9500 (!) utcával, sikátorral megáldva. Három órás permanens álmélkodásunk alatt tapasztaltuk: ha két lépést teszel jobbra, majd hármat balra, már teljesen elvesztél. Kizárólag Juszuf tudja, - könnyű neki, 50 év tapasztalatával - hogy milyen irányból, mely utcákon jutottunk oda, ahol éppen vagyunk. Így, ha valaki leszakad a társaságtól, Allah' ments, hogy elinduljon bármerre, maradjon ahol van, ő - Juszuf - majd érte megy.

​

Elképesztő emberfolyam sodor minket - nem túlzok, nyugodtan csekkoljátok le - a Djemma el-Fna, vagyis a "Lefejezettek tere" felé. A keleti hang-, szín- és szagorgia nem lehetett sokkal intenzívebb évszázadokkal ezelőtt sem, amikor a kalifa parancsára itt választották el egymástól az arra érdemesek nyakát és fejét, majd az utóbbit közszemlére tették. Igen, jól saccoljátok, Marrakesh-ben vagyunk, és a város mindenkori epicentruma felé araszolunk.


Come to Marrakesh!

Az Atlasz lábánál fekvő, 950 éve alapított, hivatalosan 900 ezres, egyébként legalább 2-3 milliós méhkas Marokkó névadója, a négy királyváros közül a legfénylőbb csillag, az ország első számú turista és kulturális központja. Alapítása óta az Afrika-Európa közötti kereskedelem egyik központi elosztóhelye. A szaharai hangulatról a "vörös városban" a forró sivatagi szeleken túl az építészet, az emberek stílusa, a zene, a tánc, egyszóval minden árulkodik. A 60-70-es években "Afrika Bangkokja", a hippi világ keleti lerakata volt. Janis Joplin, Jimmy Hendrix, a Rolling Stones és a Beatles tagjai mind itt lazultak, vettek házat. Példájukat több ezer szerelemgyerek követte. Folyt a fű az utcákon... 20-30 csendesebb év után a 2000-es évekkel jött az újabb fellendülés: ma a belváros villáinak és palotáinak zömét Hollywood filmsztárjai, a nemzetközi divat-, zene- és sportvilág krémje tulajdonolja.

Ha Burma látnivalóit egy vagy két ajtóval odébb tolnák, mondjuk Thaiföldre vagy Malajziába, akkor a világ összes turistája itt (ott) folyatná a nyálát. Ezzel szemben a legmenőbb aranysztúpáit, kolostor-erdejét, buddhista templomait és szupermenő tengerpartjait majdnem egyedül fedezhetjük fel. Ami persze tök jó mindenkinek, aki ezt jobban bírja, mint a turizmus ipart.

Kötelezők

A főváros, Yangon (amit mi Rejtő Jenő óta Rangoon-nak ismerünk) fantasztikus. A Délkelet-ázsiai fények, hangok és illatok beszívását követően kötelező látnivaló a Shwedagon Pagoda, ami az egész kontinens egyik legszuperebb építészeti és kulturális nevezetessége. Messziről uralja a látképet a világ leggazdagabban díszített aranyozott sztúpája, a maga 2500 évével, 60 tonna tiszta aranyával, sokféle drágakövével. A csúcsán 76 karátos gyémánt szerénykedik. Körötte szentélyek, iskolák, boltok sokasága, város a városban.

Az ország közepén fekszik Bagan, a 10. században épült ősi város. Ha azt mondjuk Délkelet-ázsiai ősi város, akkor mindenkinek Angkor ugrik be. Higgyétek el, Bagan vetekszik vele! A fás-cserjés síkságon fénykorában 10.000 templom (nem vicc: TÍZEZER templom!) állt. Ma már "csak" 2-3000-be botlunk, szóval, ha van 3-4 évünk, simán bejárhatjuk őket. Ha időnk ennél hangyányit szűkebbre szabott, akkor meg kell nézni az 1105-ben épült Anandar templomot, a Sulamani freskóit, majd a Shwesandaw templom tetején olyan szelfiket kell készítenünk, amihez az egész Bagan völgy adja a hátteret.