2016 március 29. 19:16 Egy visszatérő történetei
Egyedülálló táj fogad, amelyhez fogható bolygónkon nemigen található máshol. Találunk itt fekete vulkáni kúpokat, szétterülő lávamezőket, sivatagszerű hamusíkságokat, gőzölgő hőforrásokat, türkizkék forróvizes medencéket (óh, hányszor pihentem már meg ezekben egy-egy kemény túra után?!), kalandra hívó hegycsúcsokat, köztük kanyargó, mély kanyonokban utat törő folyókat. A tekintélyes jégtakarók és gleccserek alatt hatalmas vulkánok szunnyadnak: ilyen, gleccser alatti tűzhányók kizárólag Izlandon és az Antarktiszon találhatók a Földön. Az Antarktiszra elég körülményes rendszeres járni, de nem olyan nagy baj ez, hiszen Izland sokkal könnyebben elérhető, és sokkal változatosabb is.
A Felföld közepén a Langjökull jégtakaró hatalmas gleccsere a Hvítárvatn lagúnában ér véget. Számos titkos vízesés vidéke ez, legtöbbjét csak gyalogszerrel lehet megközelíteni. A tájat kizárólag a természet formálta; ember alkotta dolgok a Felföldet átszelő két úttól, és néhány világvégi menedékháztól eltekintve nincsenek. Bár az utóbbi időben egyre több turista látogat ide, azért tömegről még enyhén szólva sem beszélhetünk. Miért szeretem a Felföldet? Mert igazi, „felfedezetlen táj” élményben lehet itt részem a nap bármely szakában. Zavartalan béke honol mindenhol; nincsen semmiféle zaj, esetleg csak a forgószél süvítése a homokon, vagy a hőforrások sziszegése, és olykor-olykor a gleccserekről aláomló jégtömbök robaja töri meg a csendet. Távol az óceán, így a csendet a hangoskodó tengeri madarak sokasága sem zavarja. A növényzet igen gyér, hiányát a kőzetek, a színek és a formák pótolják. Landmannalaugar vidékén, ha kisüt a nap, a riolithegyek semmihez sem hasonlítható színekben pompáznak. A fény is hihetetlen színekben és megjelenéssel érkezik; a sarkkör közelsége miatt mindig alacsony szögben esik és olyan fényjátékokat hoz létre, amelyhez a kavargó felhők szolgáltatnak állandóan mozgó keretet. Tavasztól kezdve, amikor a Nap csak igen rövid időre bukik a horizont alá, emlékszem, esténként 11 felé, vacsorakészítés közben a konyhaablak előtt állva is napszemüveget kell feltennem a laposan betűző napsugarak miatt.
A vidék olyan kaladokat rejt magában, amikre nem is gondolna senki, aki még nem járt ott. Egy alkalommal új túraútvonalat kerestünk a Felföld északkeleti peremén, a Myvatn tónál. Este kinéztük magunknak a tájat uraló egykori jég alatti vulkánt, a Bláfell hegyet, és másnap hajnalban nekivágtunk az útnak. Néhány óra múlva lenyűgöző táj fogadott bennünket a táblahegy lapos tetején, kicsiny gleccserekkel, tavakkal és az egész Felföldre nyíló, körkörös panorámával. Egész napos gyaloglás után, ragyogó nyári napfényben, éjfélkor érkeztünk vissza a szállásra. Ennek ellenére egyikünk sem említette, hogy fárasztó lett volna a nap... Hasonló kalandok várnak az utazóra Kerlingarfjöll színes hegyei közt is, ha hajlandó lemondani a megszokott kényelemről, a saját szobáról – helyette kész egy hosszú nyári napot a szabadban tölteni, titkos szegleteket felfedezni és olyan élményeket szerezni, amelyeket máshol nem tud.
Számos alkalom után könnyű mondani, de már szinte alig fotózom, csak megpróbálok átélni minden egyes pillanatot, ami itt ér a Felföldön. „Catch the moment“, ahogyan helyi hegymászó barátom mondja. Aki először jár erre, nyilván megörökíti a tájat. A fotók azonban kifakulnak, de amíg élek, ezeket a pillanatokat soha el nem felejtem. Érdemes idejönni sokadszorra is... És ezt teszem a következő alkalommal is, és valahányszor csak lehetséges.
