2016 máj 10. 11:21 Sokszor csak az inspiráció, egy bátorító lökés hiányzik ahhoz, hogy útnak induljunk, és nagyon hamar rájöjjünk, hogy életünk egyik legnagyobb élményét hagytuk volna ki, ha nem indulunk útnak. Inspirációból számtalan van, de a legjobbak azok a történetek, amik hatalmas kalandokról szólnak. Egy ilyen sztori a norvég Marit Holmról szól, egy 20 éves lányról, aki társával keresztülvágott Alaszkán.
3000 kilométer, 292 nap, 46 medve, Lars Monsen, és egy kutya. És persze Marit Holm, a 20 éves norvég lány, aki hazudott Larsnak a koráról. Marit mesél:
Egy barátom hívta fel a figyelmemet Lars Monsen hirdetésére a Villmarksliv outdoor magazinban. Lars híres norvég utazó, aki a világ vad, északi részének nem kevés híres/hírhedt helyét bejárta már. Persze a petárda már régóta a fenekemben volt: a gimi után a trondheimi Vöröskereszt Hegyimentő csapatába kerültem. Itt kezdtem el mászni, természetet járni. Közben atletizáltam, röplabdáztam, kosaraztam, kéziztem. Szóval fizikailag bírtam a strapát.
Amikor olvastam Lars hirdetését, hogy női partnert keres egy alaszkai útra, nagyot dobbant a szívem, aztán gyorsan írtam egy levelet. Kicsit csaltam, 24 évesnek állítottam be magam. 38-an jelentkeztünk. Öt lány került a végső körbe, akiket elvitt egy próba-túrára a norvég hegyekbe. Én győztem!
De a java ezután jött: egy összesen 280 napos túra-sorozat Finnország és Norvégia északi részén. Ezalatt minden szóba jöhető és nem jöhető „alaszkai” szituáció előjött. Lars „majdnem” elégedett volt velem, csupán 5-6 alapvető dologban kellett még javulnom.
1994 novemberében indultunk Amerikába. Egy tapasztalt férfi, egy elszánt csaj és egy kutya. A terv az volt, hogy az északi kisvárosban, Barrow-ban áttelelünk és februárban nekivágunk az egy évig tartó útnak. Tudom, hogy közhelyes, de nekem az a jelszavam, hogy nem adom fel. És komolyan gondolom! Minden nap a természet közepén ébredni, olyan alapvető dolgokban dönteni, hogy melyik utat válasszuk, hol keljünk árt a folyón, hol rakunk tüzet, merre ütjük fel a sátrat, nagy kaland. Csak te vagy és a vadon, mámorító érzés! Naponta hullámvasúton ülsz: egyik percben azért sírsz, mert nem bírod tovább, a következőben kitárul egy völgy és azért bőgsz mert olyan gyönyörű! És megtapasztalni, sőt igazán megélni mind a négy hónapot, ahogy szinte egyik napról a másikra változik a világ, tegnap még ősz volt, holnap meg jön a tél. Kicsit olyan, mintha te magad is egy természetben élő állat lennél.
Nagyon könnyű elveszni a mindennapokban. Úgy tudtuk értelmileg szinten tartani magunkat, hogy folyamatosan vezettünk naplót. Különben összefolynak a napok, hetek. Amikor egy településre értünk, nagyon furcsa volt újra emberek között lenni, aszfaltúton járni, „normális” ételt enni, ágyban aludni, kimosni a ruháinkat. Szóval úgy tenni, mint a hétköznapi emberek. Mindenhol nagyon kedvesek voltak hozzánk.
Volt, hogy öt medvével futottunk össze egyszerre. Furcsa módon ők jobban megijedtek, mint mi és befutottak az erdőbe. Amikor éjszaka a sátradtól nem messze üvöltenek a farkasok, az sokkal ijesztőbb. De szerencsére semmilyen támadás nem ért minket.
Talán a legdrámaibb a vége. Eléred az óceánt, és elkap valami nagy-nagy üresség. Hogy ez volt az egész? Most vége? Egyik részed baromi fáradt, örül hogy visszatér a normalitásba, hiszen elege van a mindennapi sátorverésből, a sok műkajából, az állandó elázás, megfázás, fáradtság ördögi köréből. A másik feled meg kiabál benned, hogy fordulj vissza és menj végig még egyszer. Mert az nem lehet, hogy holnap nem a természetet járod, mint az ezt megelőző 291 napban. Furcsa, zavart állapotban van az ember.
Mi maradt meg? Egyrészt közhelyes érzések, hogy ha ezt túléltem mindenre képes vagyok, hogy nem félek az élet megpróbáltatásaitól, meg hogy erősebb lettem fizikailag és lelkileg is. Másrész villanások, képek: állok a hegytetőn, az alattam lévő völgyben villámlik, dörög, nézem a végtelen óceánt, melegítjük egymást a kutyával a sátorban, ilyenek. Ez jó, ezeket elő lehet venni a nehéz pillanatokban. Életben tartanak…
Forrás: www.norrona.com/en-GB/magazine/Trans-Alaska/
