„Várhatóan 2015 július 20-án, vagy azt követően nyit kölcsönösen nagykövetséget egymás országában az USA és Kuba” – jelentették be ez év tavaszán a forradalmi hírt. A „várhatóan” és a „vagy azt követően” megfogalmazás azért sejteti, hogy a diplomáciai kapcsolatok teljes felvétele nem megy zökkenőmentesen. Miért is menne, ennyi nehéz év után!
Hiszen az 1926-ban született Fidel Alejandro Castro Ruz, akit már gimis osztálytársai is El Loco-nak, azaz „Az őrült”-nek neveztek, 6 évi harc után 1959-ben vitte győzelemre az amerikai földrész első szocialista forradalmát. Kubában azóta is érvényben van a „Szocializmus vagy halál” jelszó, amely dicső felirat ott díszeleg a kis szigetország szinte minden városában, falujában. A senkivel össze nem téveszthető, nagy szakállú katona nemcsak sokórás beszédeivel, és könyörtelenségével, de karizmájával is vezette népét. 47 éven keresztül! (nála csak II. Erzsébet – 63 éve – és IX. Ráma thaiföldi király – 69 éve – van hosszabb ideje a trónon).
A „Líder Maximo” (Fővezér) 2006-ban súlyos bélműtétje után adta át „ideiglenesen” a hatalmat öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raulnak. Azóta ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, de állítólag Raul a fontos döntések előtt mindig kikéri a véleményét. A diktátoroktól nem könnyű megszabadulni; Fidel már 9 éve rákos! Nagy – és persze történelmietlen – kérdés, hogy elindult volna-e a két ország közeledése, ha a parancsnoki hídon még mindig ő állna?
Mindkét országban számos oka van a kapcsolatok normalizálásának. Kuba szempontjából nagy szerepe van annak, hogy a venezuelai gazdaság hanyatlik. Az elmúlt tizenöt évben ugyanis Hugo Chavez a politikai szövetségen túlmenően legfőbb anyagi támogatója is volt „nagy barátjának” Castrónak. Ma Venezuela a szakadék szélén táncol, emiatt Kuba is megroggyant. Nem véletlen, hogy számos, a gorbacsovi peresztrojkához hasonló reformot vezettek be, bizonyos területeken a magánszektor beengedésétől a politikai foglyok egy részének szabadon bocsátásáig. Az is az enyhülés jele, hogy már adnak a közvélemény hangjára. Amely szerint a kubaiak 79 %-a elégedetlen a gazdasági rendszerrel, és 97 %-a szerint az amerikai-kubai viszony rendeződése kedvező hatással lesz hazájára.
Az USA-nak is érdeke a konszolidáció. Sok évtized tapasztalata mutatja, hogy a kemény gazdasági embargó nem törte meg Kubát, sőt – ahogy Obama hangsúlyozta – ellentétes hatást ért el: konzerválta a kubai politikai rendszert és hozzájárult az ország elszegényedéséhez. Úgy vélte, hogy a nyitás elősegíti a demokrácia terjedését és az emberi jogi helyzet javulását. A republikánusok egyre erősebbek, a két év múlva esedékes választások után könnyen lehet, hogy az ő soraikból jön az elnök. Ők azonban ellenzik a Kubával való békülést, Obamának ezért minél előbb lépnie kell. Ha másért nem, mert be akar kerülni a történelemkönyvekbe.
Természetesen Amerika sem csak jótékonykodik a lépéssel: a nagy mezőgazdasági termelők már régóta nyomást gyakorolnak Washingtonra. A USA Kereskedelmi Kamarája számításai szerint az ország legkevesebb 1.200 millió dollárt veszít a ki nem aknázott üzleti lehetőségekkel. Ugrásra készen áll sok más befektető is (például a turizmusban), hiszen szinte szűz területre lépnek, nem elhanyagolható profitot remélve.
Ami kevésbé köztudott: a két ország közeledése nagymértékben köszönhető Ferenc pápának, aki igen aktív színfalak mögötti lobbizásba kezdett. Hogy az emberbaráti szempontokon kívül (és azon túl, hogy ő is Latin-amerikai) mi motiválta a Vatikánt? Könnyen lehet, hogy erre a választ az utókor kábé 100 év múlva fogja megtudni, a Szent Péter Bazilika alatti Pápai Levéltár titkos irataiból…