Barakablog Járj végére a világnak!

Bevallom, halvány lilám sincs, hogy a dodó nevű madár (nevének jelentése: ostoba) tényleg olyan hülye volt-e, mint azt a Jégkorszak 1-ben látjuk, de az biztos, hogy egy dologban nagyon bölcsen döntött: az egész világon csak Réunion szigetén élt. Sőt, ő volt a leghűségesebb bennszülött. Ugyanis amikor a fehér gyarmatosítók hajóra rakták, hogy otthonukba szállítsák, legtöbbször visszautasította a táplálékot és elpusztult. Megértem, nehéz lett volna a földi Paradicsomtól távol élnie.

Tudjuk, hogy ez a jelző már unalomig elcsépelt, de higgyétek el nekem, erre a Madagaszkártól 800 kilométerre fekvő, csupán 50 kilométer széles és 70 kilométer hosszú vulkáni szigetre nagyon illik. E földdarab "rengeteg in one": trópusi dzsungel, aktív vulkánok, dübörgő vízesések, vízbe csavarodó pálmafás homokos strandok (mint gyerekkorom lakótelepi hálószobáiban a fali poszter), sziklás óceán-partok, holdbéli sivatagok, vad hegyek, hőforrások. Mi kell még? Hát persze, kultúrnövények: kávé-, kakaó-, cukornád-, és vaníliaültetvények, mangóföldek. Hát, nem egy Kárpát-medencei fauna! De ne is azt keressük az apró (Korzikánál kisebb) szigeten.

Hanem fent felsoroltak mellett például a kreol kultúrát és konyhát. Igaz, a portugál felfedezők csendesen átpasszolták a helyet a franciáknak, akik először zendülő katonatiszteket hurcoltak ide (lásd Anglia és Ausztrália), de az évszázadok alatt olyan lett a fajok keveredése, hogy ihaj! Izgalmas a kontraszt: Franciaország tengerentúli tartományaként az EU tagja, a boltban euróval fizetünk, a városok, földrajzi helyek mind francia nevűek, de az utcán javarészt kreolokkal (a fehér gyarmatosítók és fekete párjuk csodaszép leszármazottai), afrikaiakkal, arabokkal, kínaiakkal és indiaiakkal futunk össze.

A helyiségek - melyek nevükben kimerítik az összes francia szentet - az afrikai-kolonialista stílust hozzák, apró, barátságos települések. A főváros Saint-Denis is mindössze 160 ezres. (Zárójeles érdekesség: a város leghíresebb szülötte Monsieur Roland Garros, a híres francia pilóta, akinek semmi köze nem volt a teniszhez. Viszont ő repülte át először a Földközi-tengert Dél-Franciaország és Tunézia között, majd néhány óra pihenés után visszafelé is. Az első világháborúban hadipilóta volt, megalkotta a vadászrepülő ősét, nem sokkal később a németek - gépével együtt - lelőtték.)

De gyorsan vissza a természetbe! Mivel nem bírnátok cérnával, ha jelen posztban minden csodáról írnék, amit Réunionon megtekinteni érdemes, ezért önkényes válogatásba kezdek.

Az egyik leggyakrabban visszatérő kérdés Tőletek, hogy vajon hogyan találjuk ki az új utazásainkat és milyenek lehetnek a bejáró, előkészítő túráink. Most pár kulisszatitokba szeretnénk beavatni az egyik legújabb utunk, az Azori-szigetek kapcsán.

Honnan jött az ötlet? A legkülönbözőbb helyekről szoktunk tájékozódni. Az Azori-szigetekről konkrétan egy reklámfilm győzött meg minket, amikor Terleth Matyi túravezetőnkkel utaztunk haza a TAP járatán a Madeira bejárást követően. Néztük a repülőn filmet: kétezer méteres vulkán, csodaszép vízesések, hangulatos kisvárosok és fantasztikus sziklás partok. Gondoltuk, ha Madeira ennyire jó hely, akkor az Azori-szigetek sem lehet rossz. Lényegében akkor született meg a döntés, hogy ennek is nekivágunk.

Készülnek az A, B, C és Z tervek

Egy kis szünet után idehaza lázas információgyűjtés vette kezdetét. Megrendeltük a szokásos útikönyveket (angolul) és térképeket; elkezdtünk kutatni a lehetséges szállások és kibérelhető autóbuszok után. Minél kisebb egy hely (az Azori-szigetek kilenc tagból áll!) ez annál nehezebb. A hotelek legyenek jó helyen, ne legyenek nagyon drágák, legyenek színvonalasak, elférjen a csoportunk és fogadjanak minket adott esetben egyetlen éjszakára is (ez nehezebb dolog, mint gondolnátok). Kikutattuk a menetrendeket és nyitva tartásokat, amiket meglehetős latinos lazasággal kezelnek a helyi azorik.

Így aztán két évvel később ismét ülünk ketten Terleth Matyival a TAP járatán, de ezúttal már az Azori-szigetek van a fejünkben. És amikor már azt hisszük, hogy mindent tudunk a helyről, amikor megérkezünk, kiderül, hogy semmit sem. Például, hogy az összes térkép rossz, a térképészeknek egyes helyekről teljesen eltérő elképzeléseik vannak. Példa: Faial szigetén az egyik "vastag-piros" főút valójában az elágazás után kalandos off-road csapásra vált. Még jó, hogy nem busszal és csoporttal vagyunk itt először…

Itt egyszerűen elfogyott előttünk az ösvény

A korábban rendelt öt térképünkhöz helyben vásárolunk még négyet és ezekből átlagot számolva nagyjából kijött a valóság. A legnehezebb mindig a turistatérképek megszerzése, amiben sokszor a turistairodák és a könyvesboltok sem nagyon kompetensek.

Amikor pedig begyűjtöttük az összes térképet, kisebb-nagyobb katalógusokat és kiadványokat, kellőképpen agyára mentünk a helyi turistairoda alkalmazottainak ("és ebben a kanyarban vajon elfordul egy nagybusz?"), bekapcsoltuk a GPS-t és az okostelefont, indulhat is a bejárás a bérelt kisautóval.

Nem ijedünk meg egy kis offroadtól az Azori Rally útvonalán

A brazíliai foci vb egyre izgalmasabb meccsei nem kevésbé izgalmas helyszíneken játszódnak. Az első rész után itt a vb városairól szóló posztunk második része.

Natalt 1597 karácsonyán alapították ezért kapta a karácsony (vagy születés) nevet. A környék első felfedezője bizonyos Amerigo Vespucci volt. Igazi fejlődésnek 1892-től indult, a korszerű kikötő megépítésével. Helyi mércével mérve kisváros, csupán 1,2 milliós. Ennek előnyei is vannak, Natal ugyanis Brazília legbiztonságosabb városa. A 10 kilométer hosszú Via Costeria luxus turistaparadicsom, sokcsillagos szállodákkal, homokos parttal, éttermekkel, bárokkal, és persze a gyönyörű brazil lányokat bámuló - főleg európai - aranyifjakkal. Az óceánpart egyébként is elképesztő: van homokos, dűnés, sziklás, köves, sima, szabdalt és öblös-félszigetes. Mintha a világ tengerpart-skanzenjében járnánk. És mindeközben ezerrel süt a nap. Nem csoda, hogy 365 napon keresztül dübörög a turizmus. Ez a vidék Latin-Amerika Európához legközelebb fekvő pontja. A távolság alig több mint 5.800 kilométer. Ha erre járunk, a nyüzsgő modern belváros, a régi portugál erőd, a Városliget megtekintése mellett ki ne hagyjuk a világ legnagyobb kesudiófáját, mely a Guinness Bbook-ba is bekerült. A stadion tervezőit a tengerparti dűnék formái ihlették. Amiken mellesleg jó móka a dűne terepjárózás.

A braziliai foci vb a világ ötödik legnagyobb országában zajlik. A glóbusz talán legnépszerűbb sport fiesztájának 90 perceit 12 városba szórta szét a FIFA. Két részes posztunkban ezek közül a kevésbé ismert helyszíneket villantjuk fel, nem untatva benneteket olyan ismert metropoliszok bemutatásával, mint Rio, vagy Sao Paulo.

Belo Horizonte

Minas Gerais állam fővárosa, az ország délkeleti részében. Neve magyarul "gyönyörű horizont"-ot jelent. Brazília harmadik legnépesebb agglomerációja, lakossága 5,4 millió. Mint sok Latin-amerikai települést, Belo Horizontét is egy "bandita" alapította. De ne a mai szóhasználat alapján vett sebhelyes arcú, gonosz tekintetű csávóra gondoljatok. A bandeinanték a felderítő banderiák tagjai voltak, akik a kontinensnyi portugál gyarmat, Brazília ismeretlen területeit derítették föl. Mivel jó klímát és remek termőföldet találtak, szép volt a táj (és valszeg a csajok is…) a fiúk fölhagytak az aranykereséssel és letelepedtek.

A sztori jól folytatódott, a város tervezéséhez az USA fővárosától vettek példát, így az ország egyik legkonszolidáltabb városképe jött létre. A fejlődő országok metropoliszaira jellemzően a szolid kertvárosi részek és a nyomor bádogviskói 20-40 emeletes toronyházak sűrű erdejét veszik körül. Belo Horizonte komoly gazdasági központ, fejlett iparral, főleg fémfeldolgozással, amihez az alapanyagokat a környék jelentős ásványkincsei biztosítják. Bár a turistáknak jól csengő fövenyes tengerpart a várostól kb. 200 kilométerre fekszik, az üzleti turizmus combos, évente több száz nemzetközi vásárt, konferenciát rendeznek. A látóhatárt komoly hegyek övezik, melyekben ezerféle flórát és faunát rejtő parkokat csodálhat meg a szorgos turista. A foci temploma a 60-as évek közepén épült, fénykorában 130 ezres szurkolótömeg töltötte meg.

Van abban valami fíling, amikor az ember harminchetedmagával bekerekezik egy festői olasz kisváros - mondjuk Riva del Garda - főterére. Hát még 25, emelkedőkkel és festői kilátópontokkal tarkított kilométer megtétele után, ahogy azt előző posztunkban ecseteltük. A tér közepén a csupakő középkori óra- és harangtorony, egyik oldalán a boltíves, loggiás Városháza, másikon a Hotel Sole (napfény, mi más lehetne, errefelé). Mindezt U alakban körbefollya a csupakék (azzuro, you know) Garda-tó. És az egész tele május közepi, sőt, szombat délutáni korzózókkal. A bájos olasz családok (gyönyörű, éjfekete hajú, göndör fürtű gyerekek, szép fiatal asszonyok, fess papák, csinos mammák, délceg nagypapák) elvegyülnek a német nyugdíjasok (rendezett, ízléssel sminkelt nénik, jól fésült, farmeros bácsik) francia és osztrák biciklisek (méregdrága felszerelés, divatos bringás szemüveg) és magyar via ferrátázók (koszos nadrág, üveges, de boldog tekintet) között. Egy délutánnyi időre részesei vagyunk az európai, kifinomult jól-lét csendes hedonizmusának. A teraszok tömve, csakúgy, mint a sörös- és koktélos poharak, fagyistölcsérek, sütistálak. Süt a nap, a vitorláskikötőben ki-be járkálnak az apró hajók, a parti fövenyről nagy svunggal rugaszkodnak el a szörfösök, lassan befut a kis komp a szemközti partról. Milyen szép is az élet, úgy is, mint dolce vita!


Csakúgy, mint előző (és aznap meg másnap) késő este, amikor a rivai és malcesinei étterem teraszán gasztronómiai kalandokba ringatjuk magunkat. Az olasz konyháról már sokat írtak, én szigorúan amatőr evő vagyok, de az biztos, hogy a titka nagyon egyszerű: remek és friss alapanyagok, kevés, de nagyon eltalált összetevő, semmi kencefice. A legkockásabroszosabb helyen is isteni a lasagna, a paradicsomos (szigorúan nem ketchup-os!) gnochi, a frutta del mare, a gombás rizottó, az insalata caprese, vagy éppen a fekete kagyló. A saláta kívánja az olivaolajat, cseppnyi balzsamecetet, a tiramisut se hagyjuk holnapra. Annál is inkább, mert reggel már 8-kor vár ránk Giovanni a sarki kávézó szikár tulaja, aki olyan capuccinot készít - csak itt, csak most, csak nekünk - hogy még saját, hófehér, Monarchiásan kackiás bajsza is beleremeg. A habos gyönyörűséghez kért croissant itt "olaszba" briós néven okoz kulináris élvezetet.

A Garda-tó körül télen síelni kell, nem télen pedig vagy sziklát mászni (ez nem a mi műfajunk), vagy bringázni (ez igen). Ez utóbbi egyébként is kellemes elfoglaltsága az emberfiának. Ez irányú aktivitásunkat még élvezetesebbé teszi, ha mindezt a világ talán legszebb bringaútjain tehetjük meg. Május közepe remek időpont, mert: 1: még nem érkezett meg a szédítő mediterrán meleg, 2: kevés a turista, 3: aki van, az kedves német nyugdíjas.

A geológusok szerint a Garda-tó környéki hegyeket és völgyeket a jégkorszak gleccserei formálták. A hozzáértők azonban látják a szemükkel, hogy ilyen fantasztikus formákat csakis az óriások gyermekei tudtak létrehozni, amikor Lego váraikhoz le-le törtek kisvárosnyi darabot innen-onnan. Aztán megunva a játékot, kicsit odébb lerakták. A délceg csúcsokat még hó fedi, lábaiknál viszont már virágzik a leander és vidáman integet délszaki kedvencem, a palackpálma.

Első nap egy csodás lejtő után jól kiépített bringaúton haladunk a Sarca folyó völgyében, amely hegyek lábánál, szőlőlugasok, középkori falvak és Arco városa (ez a hegymászók és mountin bike-osok Mekkája, világbajnokságok színtere, hangulatos sétálóutcáján található az egy négyzetcentiméterre eső legtöbb túrabolt) után lágyan hatol a tóba. Szintemelkedés nulla, élvezeti faktor ezer! Szállás tök jó, közel a sok kávézó, étterem, bolt.

Az Azori-szigeteken való időtöltés a nyugalom maga. De! Nagy ívben kerülje el, aki mediterrán éjszakai életre, nagy piálásokra, shoppingolásra, homokos strandon való leégésre izgul. Egyéb örömök jellemzik a Portugáliához tartozó, kilenc vulkanikus szigetből álló földdarabon az időtöltést. Az Atlanti-óceán közepén, 1.500 kilométerre Lisszabontól nem adja magát könnyen a természet. Viszont csodálatos: zöldellő, virágzó, élettel teli szárazföldeken, ananász-, kávé, vagy teaültetvényeken, apró tavak mentén haladunk át, míg felkapaszkodunk egy-egy vulkáni csúcsra, vagy letúrázunk a vad, sziklás tengerpartra.
Amit viszont garantálunk: innen is, onnan is eláll a lélegzetünk a látványtól!


Pont, mint azoknak a helyieknek (akkor még turisták ritkán tévedtek arrafelé), akik 1957. szeptember 16-án heves földrengésekre riadtak. Ekkor még nem sejtették, hogy Poszeidon (a tenger istene) és Démétér (a föld termékenységének istene) féléves ádáz harcának passzív szemlélői, mi több, elszenvedői lesznek. A derék Démétér új frontot nyitott kettejük több millió éves küzdelmében. Így lőn, hogy Faial szigete mellett, a festőien szép nevű és fekvésű Capelinhos szikláknál az óceán hirtelen forrni kezdett, majd izzó lávát lövellt ki magából.

Mond valamit, hogy dealpin jellegű éghajlat? Kelet-alpi flóravidék, stájer flórajárás, esetleg Praenoricum flóravidék, göcseji flórajárás? Semmi baj, folytatom: sárgafejű és tüzesfejű királyka, keresztcsőrű süvöltő, csíz, erdei szürkebegy? A ragadozó madarak közül darázsölyv és gyöngybagoly? (Ez utóbbi védett). Kapiska? Kisemlősök: csalitjáró pocok, pirókegér. Oké, egy utolsó mentőkérdés: az egyetlen nagy, összefüggő kiemelt területe a Nádasd-Szőcei-fennsík. Szóval? Na jó, utolsó utáni segítség (még ne telefonálj): néha összekeverik a szomszédos Vendvidékkel. Természetesen nem a helybéliek, vagyis az őrségiek!

Az Őrség király hely! Nemcsak történelme (igen mozgalmas), fekvése (gyönyörű), rengeteg fenyő- és bükkerdeje, szép falvai, sok fazekasműhelye, meg a dödöle (amiből, mint tudjuk, egy tál van, abból ettünk, minek következtében kertbe mentek a tyúkok, satöbbi) és a tökmagolaj miatt…, hanem még miért is? Mert mindezek miatt rettentő jókat lehet benne barangolni, és/vagy bringázni. Honfoglaló őseink a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. E derék emberek a nagyszámú magaslatokról sasolták az ellent, aki főleg német orcában próbálkozott. Fárasztó munkájuk fejében kiváltságokat kaptak, például közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, ami a magyar középkorban komoly nem semmi volt.

Egy Balaton-körbebiciklizés alatt az alábbi embertársainkra számítsunk, szembejövő forgalom gyanánt:

A profi: egyhuzamban teszi meg a 210 kilométert. Több százezres verseny canga, hozzáillő méregdrága felszerelés, hajlott hát, merev tartás, kocka has, minimum 30-as tempó, rendíthetetlen tekintet. Fogyasztás: müzli, sport (energia)ital, általában több tízezres spéci bringakulacsból, esetleg hátizsákból szívószállal. Szigorúan menet közben eszik, iszik (pisil?). Nem élvez, sportol! Jelszó: Minden perc számít! Sosem köszön (vissza sem…)

A nyugati turista: német, esetleg holland, ritkán osztrák, német bürger: könyvelő, ügyvéd, adótanácsadó, gimnáziumi tanár és felesége. Drága, jó minőségű városi bicikli, rengeteg cucc a csomagtartón, kormányon térképtáska részletes térképpel, laza felszerelés, egyenes derék, vidám tekintet. Jelszó: Érezzük jól magunkat! Mindig köszön. (általában mosolyogva)

Régóta dédelgetett álmunk valósul most meg: blogot fogunk írni! Nem a bátorság hiányzott, hanem az idő, ami ahhoz kell, hogy igazán tartalmas és hasznos tartalmak szülessnek. Olyanok, amikre rászánjátok az időt.

Hajdu László sietett a segítségünkre, aki egyrészt profi újságíró, másrészt tapasztalt utazó, harmadrészt sokszoros törzsutas a Barakánál. Együtt igyekszünk vinni a Barakablogot. Olvassátok, szóljatok hozzá, terjesszétek és mondjátok el a véleményeteket! Például arról, mit olvasnátok itt szívesen.

[ Serfőző Zoltán ]

Addig is Laci bemutatkozása:

Háromféle ember létezik: élő ember, holt ember és utazó. Legalábbis szerintem. Az utazó átmenetet képez a két alapvető létállapot között. Más állapotban van, egyedi és megismételhetetlen módon látja a környező világot, csodálkozik rá az ismeretlenre, tájban, városban, emberben, kultúrában, ételben, italban. Könnyedén lebeg, mosolyog a nagyvilágra, vagy keményen koncentrál, izzad, mászik, teker. Folyton tele van adrenalinnal, meg endorfinnal. Szóval nagyon él, de mégis nagyon máshogy. Fantasztikus érzés! De lehet, hogy csak én gondolom így. Aki mellesleg grafomán vagyok, imádom leírni azt amit láttam magam körül, széles e világon!
Mindenestre ezzel megválaszoltam a magamnak feltett kérdést: miért írok én blogot az utazásról.