2014 június 13. 13:44 A Garda-tó körül télen síelni kell, nem télen pedig vagy sziklát mászni (ez nem a mi műfajunk), vagy bringázni (ez igen). Ez utóbbi egyébként is kellemes elfoglaltsága az emberfiának. Ez irányú aktivitásunkat még élvezetesebbé teszi, ha mindezt a világ talán legszebb bringaútjain tehetjük meg. Május közepe remek időpont, mert: 1: még nem érkezett meg a szédítő mediterrán meleg, 2: kevés a turista, 3: aki van, az kedves német nyugdíjas. 
A geológusok szerint a Garda-tó környéki hegyeket és völgyeket a jégkorszak gleccserei formálták. A hozzáértők azonban látják a szemükkel, hogy ilyen fantasztikus formákat csakis az óriások gyermekei tudtak létrehozni, amikor Lego váraikhoz le-le törtek kisvárosnyi darabot innen-onnan. Aztán megunva a játékot, kicsit odébb lerakták. A délceg csúcsokat még hó fedi, lábaiknál viszont már virágzik a leander és vidáman integet délszaki kedvencem, a palackpálma.
Első nap egy csodás lejtő után jól kiépített bringaúton haladunk a Sarca folyó völgyében, amely hegyek lábánál, szőlőlugasok, középkori falvak és Arco városa (ez a hegymászók és mountin bike-osok Mekkája, világbajnokságok színtere, hangulatos sétálóutcáján található az egy négyzetcentiméterre eső legtöbb túrabolt) után lágyan hatol a tóba. Szintemelkedés nulla, élvezeti faktor ezer! Szállás tök jó, közel a sok kávézó, étterem, bolt. 
Másnap kapaszkodunk a menedékházhoz (körötte vastag hófal, május közepén, emberek!), mely a 2.218 méter magas Monte Baldo alatt nyög a még mindig kemény hideg szelek által. Hamisítatlan, kacskaringós hegyi szerpentin út ez, még szerencse hogy van látnivalónk: egy vörös Ferrari kabrió előzget minket folyamatosan. Örökifjú tulaja 100 méterenként száll ki a csodából a táj megörökítése végett. Megértjük. Aztán 1700-ról juhhhééé gurulunk lefelé, mint állat, szél süvít a fülünkbe, bedőlünk a kanyarokba, belesimulunk a tájba, mesés fenyőerdők és apró hegyifalvak suhannak el mellettünk, néha megállunk álmélkodni a látványban, lebámulni a völgybe, nagy a királyság! A kisebb emelkedők csak azért kellenek, nehogy teljesen ellustuljon a testünk. A tó partjáig suhanunk, Torbole és Riva del Garda utcácskái már ismerősen fogadják fáradt, ám endorfintelített csapatunkat. 
A Garda-tó nemcsak gyönyörű, hanem nagylelkű is: helyet ad maga mellett kistesóinak is. A számtalan csodás tengerszem (miért így hívják, ezeket? megoldásokat a szerkesztőségbe kérünk.) vízfelület között biztos dobogós a Malveno- és a Ledro-tó. Mindkettő körül fantasztikus, vadregényes bringautak futnak. Malvenotól egy combos emelkedőt leküzdve érjük el a Brenta Dolomitok lábánál fekvő Andalo városkát. A környék egyik legnagyobb síközpontja tavasszal érdekes szellemváros. Furcsa elképzelni a téli nagy hófehérséget, a jövő-menő síbakancsos népeket. Én így jobban szeretem, fene az ízlésemet, mi? A szállodák tizede van nyitva, azok is minek? Két étterme közül az egyikhez az utcán megszólított ifjú ember, bizonyos Gino fuvaroz el minket. Lelkes gesztikulálás közepette tuszkolja be csapatunkat kis Fiatjába. Mint kiderül, ő a pizzeria tulajdonosa. Szezonon kívül akkor nyit ki, ha van vendég. Ha nincs, szerez magának… A finom ebéd után az út tekintettel van teli gyomrunkra, lefelé vezet, így csak a csuklóizmaink fáradnak el (folyamatos fékezés, ugye). Ismét bősz szerpentinen gurulunk, lágy szellő a bőrünkön, fenyőillat az orrunkban, észveszejtő panoráma a retinánkon. 
Utolsó napunk a Ledro-tó környékéről indul. Néhány laza kilométer után elérjük a Garda-tó fölé magasodó, sziklákba vájt panoráma-út kiindulópontját. Innen magába a mesébe gurulunk: a tó fölött több száz méterrel, murvás, kavicsos úton haladunk, szívünk szerint méterenként állnánk meg ámulni és fényképezni: szinte az egész tó a lábunk előtt hever. A szombat kora délutáni napsütésben az azúr vízen apró vitorlások és még apróbb szörfösök cikáznak, fel-alá. A korántsem egyhangú látvány néha még izgalmasabbá válik, amikor motorcsónak, vagy jacht suhan el közöttük. Sejtelmes, a tó felé boltívekkel nyitott alagutakon suhanunk át. A kiöblösödő kilátópontokon a világ összes kameratípusát felfedezhetjük felebarátaink kezében. Földöntúli érzésünket csupán egy dolog árnyékolja be (de az nagyon): ez utunk végső szakasza, holnap reggel indulunk haza. Még szerencse, hogy az alattunk elterülő Riva del Gardát még meglátogatjuk pár órára.
Erről és egyéb Garda-tavi kalandokról a poszt következő részében olvashattok. 
