2014 augusztus 18. 23:48 A vörös zóna Nápolyban nem ugyanazt jelenti, mint Amszterdamban. Sokkal inkább egy sávot, amelyet a most éppen alvó vulkán 120%-osan el fog pusztítani. Itt éli zajos mindennapjait (olaszos közelségben, egymástól jó zsúfoltan) a környék több mint 3 millió lakosából úgy 600 ezer. A Vezúv becsapós: hosszú nyugalmi periódus után kétezer évente tör ki, de akkor nem kímél se embert, se istent. Dél-olasz vulkántúránk első napján vidám csapatunk némi emelkedőt leküzdve érte el a kráterperemet, ahol is – még szunnyadó mivoltában is – érzékelve a természet erejét megemeltük virtuális kalapunkat. Kicsiny az ember a dicső természethez mérve!
Az időszámításunk szerinti 79-es kitörésről azóta is sokat írnak, elég csupán annyit mondanunk, hogy Pompeji. Amely városkának manapság elég jó a PR-ja! Mi viszont a jobb állapotban megmaradt, de csendesebb elánnal nyomuló Herculeanumot tekintettük meg. Egy könnyen átlátható katlanban fekszik, a mai felszín alatt jó 10-15 méterrel. Az akkoriban négyezer lakosú gazdag kikötővárost a 100 km/órával közlekedő ún. piroklasztikus ár öntötte el (amely drasztikus kombó: 400 fok körüli, gáz, hamu és apró kavics egyvelege). Ennek két következménye volt, egy rossz és egy jó. Sorrendben: az el nem menekült lakosság egy szempillantás alatt meghalt, viszont a lerakódott vastag hamuréteg konzerválta a házakat, utcákat. Vagyis sokkal élőbb a hely, ezáltal jóval kevesebb fantázia kell elképzelni az ókori római életet, mint híresebb sorstársában.
A milánóiak szerint Róma már dél. Hát nem tudom, de hogy Nápoly már naggyon dél, az tuti! A hangos, koszos, büdös, város nem adja könnyen magát. A belváros maga a nettó nyócker: telegrafittizett, máló homlokzatú házak, keskeny, macska járta sikátorok, apró, kevésbé higiénikus boltok és bárok, amik előtt és mögött az utcán mindenki árul mindent. Illik rá az egyik molinón látható felirat: „Even the wind gets lost in Napoli!” De hogy ez dicséret, vagy fikázás, azt mindenki maga döntse el… 
Az útikönyvekben szereplő Dóm és egyéb paloták, templomok sem ütik meg azt a mércét, ami miatt máshol rácsodálkozunk a mi Bella Italiánkra. Na jó, azért adjunk neki egy esélyt: aki szereti a zajos, nyüzsgő, tolakodós, délszaki, már-már harmadik világbeli állapotokat, az baromi jól fogja érezni magát. Mi viszont megkönnyebbülten sóhajtottunk felamikor a St. Elmo erődből pillantottunk alá. A néhai börtönből csodás a panoráma a városra, annak vulkánjára és a Nápolyi-öbölre, ami tényleg csúcs. 
Ezért nem is sokat időzünk a zsufi metropolisban, hanem megtekintjük nevezett öböl egyéb szépségeit. Mert Nápoly környéke király! A Sorrento-Amalfi-Capri vidék a Francia Riviérával vetélkedő tája Európának. És nemcsak természeti szépségekben, amiben egyébként tobzódás van: tengerbe zuhanó sziklás partok, full giccses öblök, benyúló félszigetek, mi több Capri maga az álomsziget, ahol a nevezetes Kék-barlang mellett, zöld és fehér sorstársa is ránk vár (már amikor ezt a hullámok engedik). De tovább megyek: itt tengeti pihenőjét a felső tízezer. Az utcákon a szépek és gazdagok korzóznak, az öblökben böhöm jachtjaik ringatóznak, a Michelin csillagos éttermekben a leg-nouvelleb cuisine simul az aranyszegélyes tányérokba, hatcsillagos (hoppá) szállodák perzsaszőnyegei nyelik el lépteik zaját. Amelyik divatmárka nincs jelen az apró sikártorokban, az nem is létezik, és akkor még nem szóltunk a kertek leanderei és pálmafái mögött diszkréten meghúzódó villákról. Maga Gorkij is egy tündéri házacskában (amit később a legendás Krupp család vásárolt meg) látta vendégül Lenint. Biztos itt utálták meg végleg a kapitalizmust… Ma az utcákon főleg orosz és amerikai (nem angol) szavak visszhangoznak. Nem is értem, hogy lehet ennyi szépség és gazdagság egy ilyen kevésbé vendégváró (hm…) várostól kőhajításra.
Potenciális válaszaitokat várjuk a szerkesztőségbe! 
