Barakablog Járj végére a világnak!

Sokszor csak az inspiráció, egy bátorító lökés hiányzik ahhoz, hogy útnak induljunk, és nagyon hamar rájöjjünk, hogy életünk egyik legnagyobb élményét hagytuk volna ki, ha nem indulunk útnak. Inspirációból számtalan van, de a legjobbak azok a történetek, amik hatalmas kalandokról szólnak. Egy ilyen sztori a norvég Marit Holmról szól, egy 20 éves lányról, aki társával keresztülvágott Alaszkán.

3000 kilométer, 292 nap, 46 medve, Lars Monsen, és egy kutya. És persze Marit Holm, a 20 éves norvég lány, aki hazudott Larsnak a koráról. Marit mesél:

Egy barátom hívta fel a figyelmemet Lars Monsen hirdetésére a Villmarksliv outdoor magazinban. Lars híres norvég utazó, aki a világ vad, északi részének nem kevés híres/hírhedt helyét bejárta már. Persze a petárda már régóta a fenekemben volt: a gimi után a trondheimi Vöröskereszt Hegyimentő csapatába kerültem. Itt kezdtem el mászni, természetet járni. Közben atletizáltam, röplabdáztam, kosaraztam, kéziztem. Szóval fizikailag bírtam a strapát.

Amikor olvastam Lars hirdetését, hogy női partnert keres egy alaszkai útra, nagyot dobbant a szívem, aztán gyorsan írtam egy levelet. Kicsit csaltam, 24 évesnek állítottam be magam. 38-an jelentkeztünk. Öt lány került a végső körbe, akiket elvitt egy próba-túrára a norvég hegyekbe. Én győztem!

Először is, tiszteld a hegyet! Már csak a paraméterei miatt is - kezdi az élménybeszámoló, praktikus tanácsok részét Nádai László túravezető, aki 16-szor (!) tette meg az oda-vissza utat Afrika csúcsára(ról).

A Londonnál is nagyobb területen elterülő vulkán 5.896 méter magas. Magányos harcos Észak-Tanzánia poros szavannavidékén, ezért a Masai-síkságról megpillantva frenetikus látványt nyújt az utazó számára. Amikor 1848-ban az első két európai egy hófödte csúcsról számolt be az Egyenlítőtől mindössze 300 kilométerre, senki sem hitt nekik. "A képzelet és a rosszul látás véletlen egybeesése" - szólt a kortársak, nem túl jóindulatú véleménye.

Teleki Sámuel - akiről egy következő posztban külön is beszámolunk majd (terveink között szerepel ugyanis egy "Magyar felfedezők, utazók" sorozat itt a blogon) - is elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kilimandzsáró megismerésében. A hegy 1961, Tanzánia függetlenné válása óta az Uhuru (Szabadság) nevet viseli.

Három csúcsa közül legmagasabb a Kibo. Fekete-Afrikában, mint tudjuk, nem rohan az idő, sem az emberek, sem a vulkánok. A Kilimandzsáró egymillió évvel ezelőtt tört ki utoljára.

A csúcsra 6 útvonal vezet, mindegyik Tanzánia felől, bár a hegy északi lába Kenyához tartozik. A 70-es évekig koordinálatlan volt a mászás, bárki bárhonnan felmehetett. 1977-ben a tanzánok megnyitották a Kilimandzsáró Nemzeti Parkot, egyúttal lezárták a kenyai határt. Kétségtelen, hogy némi joggal tették, hiszen a hegy az ő területükön fekszik.

A turisták nagy része ma is a Teleki által bejárt Marangu utat választja. Ez a legcivilizáltabb: hagyományos menedékházak vannak, vízzel, mosdóval, főzési lehetőséggel. Ide annyi túraengedélyt adnak ki, amennyi a szálláshelyek száma. A másik a nyócker oldal, sátrazás, vadkemping, nincs létszámlimit, néha óriási a tömeg, és bozót WC van. De fontos tudni, hogy a Marangu út sem könnyebb a többinél.

Az egyik leggyakrabban visszatérő kérdés Tőletek, hogy vajon hogyan találjuk ki az új utazásainkat és milyenek lehetnek a bejáró, előkészítő túráink. Most pár kulisszatitokba szeretnénk beavatni az egyik legújabb utunk, az Azori-szigetek kapcsán.

Honnan jött az ötlet? A legkülönbözőbb helyekről szoktunk tájékozódni. Az Azori-szigetekről konkrétan egy reklámfilm győzött meg minket, amikor Terleth Matyi túravezetőnkkel utaztunk haza a TAP járatán a Madeira bejárást követően. Néztük a repülőn filmet: kétezer méteres vulkán, csodaszép vízesések, hangulatos kisvárosok és fantasztikus sziklás partok. Gondoltuk, ha Madeira ennyire jó hely, akkor az Azori-szigetek sem lehet rossz. Lényegében akkor született meg a döntés, hogy ennek is nekivágunk.

Készülnek az A, B, C és Z tervek

Egy kis szünet után idehaza lázas információgyűjtés vette kezdetét. Megrendeltük a szokásos útikönyveket (angolul) és térképeket; elkezdtünk kutatni a lehetséges szállások és kibérelhető autóbuszok után. Minél kisebb egy hely (az Azori-szigetek kilenc tagból áll!) ez annál nehezebb. A hotelek legyenek jó helyen, ne legyenek nagyon drágák, legyenek színvonalasak, elférjen a csoportunk és fogadjanak minket adott esetben egyetlen éjszakára is (ez nehezebb dolog, mint gondolnátok). Kikutattuk a menetrendeket és nyitva tartásokat, amiket meglehetős latinos lazasággal kezelnek a helyi azorik.

Így aztán két évvel később ismét ülünk ketten Terleth Matyival a TAP járatán, de ezúttal már az Azori-szigetek van a fejünkben. És amikor már azt hisszük, hogy mindent tudunk a helyről, amikor megérkezünk, kiderül, hogy semmit sem. Például, hogy az összes térkép rossz, a térképészeknek egyes helyekről teljesen eltérő elképzeléseik vannak. Példa: Faial szigetén az egyik "vastag-piros" főút valójában az elágazás után kalandos off-road csapásra vált. Még jó, hogy nem busszal és csoporttal vagyunk itt először…

Itt egyszerűen elfogyott előttünk az ösvény

A korábban rendelt öt térképünkhöz helyben vásárolunk még négyet és ezekből átlagot számolva nagyjából kijött a valóság. A legnehezebb mindig a turistatérképek megszerzése, amiben sokszor a turistairodák és a könyvesboltok sem nagyon kompetensek.

Amikor pedig begyűjtöttük az összes térképet, kisebb-nagyobb katalógusokat és kiadványokat, kellőképpen agyára mentünk a helyi turistairoda alkalmazottainak ("és ebben a kanyarban vajon elfordul egy nagybusz?"), bekapcsoltuk a GPS-t és az okostelefont, indulhat is a bejárás a bérelt kisautóval.

Nem ijedünk meg egy kis offroadtól az Azori Rally útvonalán