Barakablog Járj végére a világnak!

A legőrültebb dolog, amit a Baraka történetében valaha tettünk, az az a teherautós utazás volt 1996-ban, amelynek során az albán civilizációt magunk mögött hagyva elindultunk a hegyek felé. Mai fejjel már biztosan nem vágnánk bele ilyesmibe, de az tény, hogy hatalmas kaland volt, a Baraka máig legnagyobb kalandja! De hogy is nézett ki ez pontosan?

A főszereplő Noja, egy albán teherautósofőr volt, és az ő négykerekék-meghajtású, terep IFA-ja. Ő albánul beszélt és pár szót olaszul, mi az angollal semmire sem mentünk. Így papíron rajzoltunk és egyeztettünk vele, mikor hová jöjjön. Amint megérkeztünk az albán utazások második napján Shkodra városába, egy délelőtti szabadprogram után előállt a járgány, többnyire tiszta platóval. Néha előttünk birkákat szállított, ilyenkor elküldtük Noját egy autómosóba.

Előtérben Noja, a sofőrünk. Indulás Shkodrából.

Akárhogy is vesszük, nekünk a hőskor Albánia volt, azon belül is az Észak-Albán-Alpok. A sors minket valahogyan afelé a magashegység felé terelgetett, ami földrajzilag Európában van ugyan, de minden más szempontból olyan, mintha egy távoli és elmaradott földrész kellős közepén lenne. Az alig ezer kilométeres távolság évszázados időugrást és a hatalmas kulturális különbség megtapasztalását hozta számunkra.

De kezdjük az elején!

1996 tavaszán 1000 példányban elkészült az első "prospektus", ami 2 darab A4-es méretű fénymásolt és össztűzött lapból állt. (Ezúton is köszönöm Kása Bélának, aki hitt bennem, és hitelbe elkészítette a nyomatokat.) Ennek az 1000 példánynak és néhány egyetemi plakátnak köszönhetően összejött 7 utazásra való jelentkező, megtöltve ezzel a július 1. és szeptember 10. közti időszakot. Hajh, boldog békeidők, amikor ennyi is elég volt 7 utazás megszervezéséhez…

Kicselezzük a konzult

Albánia akkor még vízumköteles ország volt, vízumot szerezni pedig mai szemmel meglehetősen macerás dolog volt. Össze kellett gyűjteni minden utas (280 fő!) útlevelét, mindenkivel kitöltetni a vízumkérőlapokat és bekérni 3-3 igazolványfotót. És mindezt lehetőleg egyben elvinni a Bajza utcai követségre. Nádai Laci elévülhetetlen érdemeket szerzett a budapesti utasok útleveleinek összegyűjtésével, amiket azután otthon, a szobámban rendeztem össze. Ezután pedig az összes útlevelet és iratot betettem a hátizsákomba, valamint két nagy nejlonszatyorba és irány vonattal (!), majd metróval (!) a követség. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha elhagyom a csomagot.

A követségi alkalmazott nem akart hinni a szemének ennyi útlevél láttán, és hívta a konzult. Ő is megtántorodott, valószínűleg több hónap alatt sem találkoztak korábban ennyi magyar útlevéllel. Halogatva a munkát, akadályt állítottak: szeretnének találkozni az utazási iroda tulajdonosával. Ami lehetetlenség volt, hiszen a mi kis Világjáró Klubunk akkori anyacége (Világjáró Utazási Iroda) főnöke egy tipikus rendszváltás-kori, ezerféle üzletet vivő, extrém elfoglalt férfi volt. A kedvemért biztosan nem utazott volna Budapestre. Mentő ötlet kellett, megkértem tehát az akkori legjobb barátomat, egy tőlem két évvel fiatalabb, igen csinos lányt, hogy játssza el az utazási iroda tulajdonosát. Krisztinának köszönhetően rögtön bejutottunk a követségi villaépület süppedős szőnyeges, bőrfoteles belső fogadótermébe, ami diplomaták és külügyi dolgozók fogadására volt fenntartva. A zártkörű diskurzus jól sikerült (nem az én érdemem), minden akadály elhárult és a konzul kiadta az utasítást a vízumok elkészítésére. Könnyítve a dolgukon, nem az útlevelekbe pecsételtek, hanem egy fejléces lapra ráírtak mindenkit és azt lepecsételték. Csoportos vízum - mondták.

Vízumot hamisítunk

Azonban hiába készült el minden utas vízuma már júniusban, voltak akik lemondták az utat és mások jöttek helyette. Én azonban részt vettem az összes nyári utazáson és a köztük lévő 2 napban lehetetlenség volt elintézni az új vízumokat.

Cselhez kellett folyamodni: elővettem a családi írógépet, befűztem a csoportos vízumot, és a lap aljára odagépeltem az új jelentkezőket. Aztán a határon majd lesz valami...

A buszos utazás

Mai szemmel nem is hisszük el, hogy volt ez 1996-ban. Adott volt egy Ikarus 256-os autóbusz, amiben nem volt sem mikrofon, sem videó, sem légkondi. A busz Miskolcról indult, Budapestet nem is érintettük, a szép számú budapesti utas a szolnoki pályaudvaron csatlakozott. Szegednél magunk mögött hagytuk az utolsó angolvécét (ami majd az első is lesz az utazás végén), és nekivágtunk Szerbiának.

Emlékszem, Belgrád után nem sokkal egy kanyarban mindig állt egy rendőr, mindig ugyanaz a rendőr, aki mindig megbüntetett minket valamilyen mondvacsinált okból. Mindig kis összegekre, és mindig zsebre játszva.

A legtöbben talán nem is tudjátok, de már 20 éve annak, hogy elindult az első Ikarus busz, benne 40 utassal. Higgyétek el, nekünk is megdöbbentő, de már 20 éves a Baraka!

Illetve a jubileumi évnek a kiszámolása nem is olyan könnyű ennyi év távlatából - de erről majd később.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy miképpen kellene megemlékezni az évfordulóról anélkül, hogy senkit sem érdeklő, üres ünnepi beszédekbe bonyolódnánk, kérdéses kimenetelű tömegrendezvény szervezésébe fognánk, vagy reklámajándékok osztogatásával ünnepelnénk saját magunkat. Jobb ötletünk támadt!

Amikor jómagam részt veszek egy Baraka utazáson, nem telik el pár óra az induláshoz képest, és mindig felteszitek nekem azt a kérdést, hogy "hogyan lett a Baraka?". Nos, mesélni fogok. Nem csak ezt, hanem sok más történetet is. És nem csak én, hanem túravezetők is, olyanok is, akik esetleg már régen nem is dolgoznak a Barakánál. Előszedünk 10-20 éves fotókat és a hozzájuk tartozó sztorikat. Lesznek köztük olyanok is, amikre akkor nem voltunk büszkék, de az idő mára már szépített rajtuk annyit, hogy már mi is csak szórakozni tudunk rajtuk.

Téged mi érdekel?

A sztorizgatásba Te is szólj bele! Itt a lehetőség, hogy kérdezz. És ha tudunk, mindenre válaszolunk.

Mikor is van a jubileum?

Akkor rögtön vágjunk is bele, és tisztázzunk egyet s mást.

1995. április 1.

A debreceni egyetem földrajz tanszéke kirándulást hirdet Albániába. Mi öten, kezdő egyetemisták simán lemaradunk róla. De van valakinek egy Wartburgja, amivel a busz után eredünk. Szerbiában elakadunk a hóban (téli gumiról nem is hallottunk) és egész éjszaka toljuk az autót fel egy hágóra. Megérkezünk, de a busz követése helyett inkább önállósítjuk magunkat. Annyit látunk azonban a buszos terepgyakorlatból, hogy ilyet mi is tudunk szervezni.

Rosszarcú egyetemisták indulnak (indulunk) Debrecenből Albániába.

Április a szerb hegyekben.

Berat - Albánia legszebb városa