Orsi törzsutasunk, idén a több mint jubileumi, 11. barakás kirándulást is lelkesen abszolválta. Megkérdeztük, mi szél hozta közénk. Elmondta.
– Hülye kérdés, de melyik út volt a kedvenced?
– Ennyi élményből elég nehéz választani, de ami nekem a csúcsok csúcsa, az Korzika. Kétszer másztam meg a hegyeit, jártam a vizeit, de remélem lesz még lehetőségem naplementében a tengerbe lógatni a lábam, egy egész napos hegymászás után a füvön fekve megbámulni a nyári hullócsillag-záport, vagy a vízből nyaktörő mozdulatok árán feltekinteni a derékszögű városra, Bonifacióra. Persze ezek csak kiragadott pillanatok, nekem Korzika totál a szívem csücske. Mindent imádok benne, még a mások szerint kicsit mogorva szigetlakókat is. Az sem igaz, hogy az ilyen úton született barátságok rövid életűek: mi, egy öt fős lánycsapattal azóta is barátságban vagyunk, összejárunk.
– Egyéb élmények?
– Minden út hatalmas buli, barátságokkal, jó társasággal, izgalmas élményekkel, lélekemelő pillanatokkal. Norvégiában a Nesakslat csúcsnál például baromira elérzékenyültem. Ott úgy éreztem, 40 évesen, elértem mindent, amit akartam, ettől kezdve az életem egy ráadás. Persze ezt itthon, a mindennapokban nem érzi így az ember, de ott és akkor így voltam vele. A norvég fjord túrát már régóta szerettem volna beikszelni. Akkora endorfin fröccs, hogy egyik nap kajakozol a fjord vízén a fókák és a felhőkarcoló méretű óceánjárók között, másnap bringázol a hegyoldalban, aztán felmászol a Prédikálószékre, felvasutazol a hegycsúcsokra, meg amit akarsz.
Szóval 100 in 1.
Nem ragoznám sokáig azt sem, amikor a Dél-olasz vulkántúrán fent vagy a Stromboli tetején, éjszaka, vaksötétben, a hegy meg éppen kitör, lövelli a levegőbe a forró, tűzpiros lávát. És mindezt a VIP páholy első sorából nézed végig. Hát, ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy mekkora egy aduász lapot húzott a sorstól, éppen most, éppen itt, meg hogy Ó dicső természet…
A francia körtúra is nagyon bejött. Az egy nagy kombó, a tengeri kajakozástól a tandem siklóernyőig, a Mont Blanc csoport megmászásától az Atlanti-óceáni (majdnem) fürdésig. Mondjuk a napfelkelte az Aiguille du Midin, Chamonix fölött, a Mont Blanc csúcsával szemközt, elég király élmény.
– Miért a Baraka?
– Ennek sok oka van, soroljam? Egy szóval a Baraka más! Nem a szokásos városnézős, buszból ki-be utak, ahol az idegenvezető mondja meg, hogy merre nézz, egyik hotelből esés a másikba. Mi találkozunk a helyiekkel, az éttermekben, kocsmákban, nem a turistás világban vagyunk. Minden Barakás út egy nagy kiszakadás! Nem a rongyrázásról szól a sztori, mindig nagyon jó a társaság, mindenki önmagát adja. A norvég úton például Szabó Zsófival voltam együtt, aki nagyon helyes jópofa kislány, semmi cicoma. Nem is arról szól a sztori, mert amikor a sátorban egy éjszakai vihart élsz át valakivel, vagy a menedékházban megosztoztok az utolsó konzerven, és a csapból épp csak csöpögő vízen, az összehozza a népeket. Imádom a sátras utakat, mindig visszarepítenek a gyerekkorom túrázásaiba, az egész egy nagy hippihangulat. Sőt, ami az igazi – mint a dél-olaszon – a sátrak mellett, szabad ég alatt aludni! Eláztunk? Három napot egy pólóban vészelünk át? Nincs váltócipőnk? Na bumm, nem ezek a fontos dolgok az életben, majd lesz valahogy, megoldjuk! Simán helyre kerül ilyenkor, hogy mi a fontos. Lazaság, vidámság, móka, de persze sokszor kemény természetjárás, fizikai erőpróba, néha a tűréshatáraink megtapasztalása. Ez az, ami kicsit kiveszett a világból. De nyugi: a Barakás utakon még megvan!