2014 július 31. 12:19 A túravezetés 90%-ban pszichológia. Olyan szerepkör, mint az edzőé – meséli Tassy Márk, aki tizen-éve űzi ezt a sportot. És sokszínű, mert minden csoport más. Egy 3-4 napos, 40 fős társasággal viszonylag egyszerű. Ott fennáll a 80-20% szabály, vagyis a résztvevőknek a többiek 80%-ával csak annyi interakciója van, hogy szia-szia. A 20%-kal meg jóban lesz. Viszont egy 2-3 hetes, 10 fős út más tészta: ott mindenki kommunikál mindenkivel, intenzív a csapatélet, akár akarjuk, akár nem. Főleg ha mászós, hajtós, amolyan együtt szívunk, együtt nevetünk túráról van szó.
Ilyenkor szerintem a vezető alaptevékenysége, hogy mindenkivel annyit foglalkozzon, hogy úgy érezze, vele is úgy törődik, mint mindenki mással. Ez nem könnyű feladat, mert a gondoskodás-igény természetesen egyéni. Az út elején meg kell teremteni a bizalmat. Erre sokféle technika létezik, én alapvetően az információadásban és az odafigyelésben hiszek. Szerintem a legfontosabbak a praktikus infók: hol mit vásároljanak, most vegyenek kaját, mert két napig nem látunk boltot, szálloda, időjárás, öltözködés, stb. Alapvetően minél több információt adunk, annál előbb alakul ki a kezdeti bizalom. Ilyenkor a résztvevők hamarabb elmondják, hogy melyik naptól, túrától tartanak, ami számunkra nagyon fontos infó.
Egy új útra való felkészülésnél az előző túravezetőtől minden fontos információt megkapunk. Én is vezetek naplót, amibe beírom, hogy aznap mikor indultunk, érkeztünk, milyen a vásárlási lehetőség, milyen problémák adódtak, milyen érdekességek voltak. Az ember természetesen utánanéz az időjárásnak, történelemnek, földrajznak, szokásoknak, szóval lehetőleg mindennek, ami fontos és érdekes.
Ma már vannak ezen túlmutató praktikák is. Amikor például először mentem Patagóniába, az egész útvonalat „bejártam” a Google Earth-el. Tudtam, hogy landolás közben a gép ablakából feltűnik az Aconcauga. Ezt persze mondtam a csapatnak, akik így azt hitték, már x-edszer vagyok itt.
Fontos az elkerülhetetlenül fellépő feszültségek kezelése. Sokszor vannak notórius késők, és emiatt zúgolódók, a túrákon gyorsan haladók és leszakadók. Én azt vallom, hogy a túravezetőnek akkor kell ott lennie, amikor szükség van rá. Nekünk nem az a dolgunk, hogy folyamatosan szórakoztassuk a társaságot. És az sem, hogy mi legyünk a leggyorsabbak, a legerősebbek.
Előfordul, hogy valakinek túlzott önbizalma, vagy éppen fordítva, önbizalomhiánya van. Ez utóbbit egyszerűbb kezelni, némi önbizalmat kell csöpögtetnünk bele. Nehezebb ügy, ha valaki nem látja be, hogy fizikailag, vagy pszichésen nem bírja majd a következő napot, mászást, túrát, mert ő olyan király csávó. Ilyenkor fontos, hogy konkrétan mondjuk el, mi vár rá. Mi tudjuk, hogy sorozatterhelésnél a negyedik nap sokkal nehezebb, mint a harmadik és az ötödik még inkább. Meg hogy a tegnap délutáni túlterhelésből adódó térdfájása nem fog elmúlni holnapra, sőt rosszabb lesz. Valamint, hogy ez egy csoportos activity, vagyis ha nem megy neki, akkor a többiekkel is kiszúr. Ez szemléletbeli különbség. A csoportos „IBUSZ úthoz” szokottak – szerencsére a mi utazóink nagy része nem ilyen – azzal az attitűddel vágnak bele, hogy „én befizettem az útra, jár nekem, hogy jól érezzem magam, és hogy felvigyenek az X csúcsra.” Nekem viszont az a dolgom, hogy az egész csapatot biztonságosan lehozzam a hegyről. Én vagyok az a fickó, aki mellette megy, és adott esetben azt mondja, hogy eddig jutottunk, ha továbbmegyünk, akkor már nem tudom 100%-osan garantálni, hogy lejutunk. Vagyis most visszafordulunk. Fontos ezt a különbséget a túra elején elmondani.
És egy aranyszabály: mindenki döntse el, hogy jól akarja-e érezni magát. Ez csak tőle függ. Megsúgom: megéri!
