2014 augusztus 04. 22:43 Bízunk benne, sokan hallottatok már a hasonló című mozifilmről. Innen a nevünk. Ron Fricke rendezésében a stáb 6 kontinens 25 országában forgatott; a film évekig készült. Soha nem látott logisztikai és bürokratikus akadályokat küzdöttek le, miközben a lehető megmodernebb technikát használták. Az eredmény magáért beszél.
Az egyik kedvenc részletünk:
Ha nem hallottál a filmről, íme egy kis elemzés Réz András jóvoltából:
A baraka ősi szufi szó, valami olyasmit jelent: áldás, lélek. De leginkább Ron Fricke 1992-es filmjét idézi fel. Egy olyan filmet, amely mostanság népszerűbb, mint amikor készült. Márpedig ez ritkán fordul elő a film világában, hiszen a mozgóképek egyre gyorsabban váltogatják egymást a mozikban, a sikerlistákon. De a Baraka – hála a világhálónak – töretlenül tartja magát, és a kommentek gyarapodása mutatja, hogy újabb és újabb nézők/értelmezők kapcsolódnak be a világába.
Létezik egy másik film azonban, ami a Baraka elődjének tekinthető. A történet 1982-ig nyúlik vissza: egy Godfrey Reggio nevű amerikai rendező ekkor készítette el Koyaanisqatsi azaz Kizökkent világ című filmjét. A cím nem szufi, hanem hopi, a film pedig Amerikát járja be, és összefoglalja, milyenné vált ez a felgyorsult, felpörgött világ. A film érdekessége az volt, hogy másfél órán át egyetlen szó sem hangzott el benne. Csupán Philip Glass zenéje szólt. És természetesen az operatőr – Ron Fricke – képei beszéltek. Később aztán trilógiává kerekedett (Powaqqatsi – Változó világ 1988, Naqoyqatsi – Erőszakos világ 2002). Godfrey Reggio filmjei nagyon erősek, attraktívak, bennük a szótlan, de annál zenésebb látvány aktuális, szorongató kérdések kibontását szolgálja.
Ron Fricke rendezőként a Baraka filmben egy kicsit másként gondolkodik. Operatőri gondolkodása változatlan. Imádja a nagy formátumú filmnyersanyagot, pontosan és kreatívan fotografál, szívesen játszik az idővel (lassítás, gyorsítás, kockázás stb.). A Baraka rendezői koncepciója azonban más úton jár, mint Reggio-é. Ha össze kellene hasonlítanunk kettejüket, azt mondhatnánk, hogy míg Godfrey Reggio a filmjét alárendeli egy központi gondolatnak, Ron Fricke rácsodálkozik a világra, aztán a rácsodálkozásból megszületett látványos képeket átadja a nézőnek, hogy ő teremtse meg magának a képeken túlmutató központi gondolatot. A kilencvenes évek elején a nézők készen álltak arra, hogy a filmből transzcendens tanulságokat vonjanak le. Talán azért is, mert ekkor erősödött meg a spirituális gondolkodás új hulláma. Ekkortájt az evolúció nem tűnt olyan szexinek, mint az intelligens tervezés. Ron Fricke tudta/megérezte, hogy az ezredvég felé lépegetve, a közönség új magyarázatokra, világmodellekre vágyik. Hogy miképpen látjuk ma a Barakát? Valószínűleg mindenki másként. Egy dolog azonban töretlenül ott munkál a filmben: a világra való rácsodálkozás. És ma a virtuális, digitális, világhálóra fűzött világok közegében talán egy új jelentéssel gazdagodik. Azzal, hogy a tapintható, szagolható, lábbal bejárható univerzum talán mégis valamiféle megkülönböztetett létezés a pixelek világán túl.
