2014 augusztus 07. 21:47 A repülőnk alatt elterülő táj olyan, mintha valaki egy barna papírt összegyűrt, majd lazán a tengerbe dobott volna. Gyűrt vonalak, bemélyedések, öblöcskék, félszigetek, hasadékok, völgyek. Ezzel az élménnyel retinánkban landolunk a sziget egyetlen nemzetközi repterén, Keflavíkban. A „vík” izlandiul öblöt jelent, ezért érthető, hogy a lakott és kevésbé lakott területek nevének fele így végződik. 
A szerkesztőség egy Baraka pólót sorsol ki azok között, akik elsőre – hibátlanul – ki tudják mondani következő úti célunk nevét, amely így hangzik: Landmannalaugar. Aki ide téved, az majdnem a Holdon jár. Busz-terepjárónk (sima buszt ide nem engednek be) tömörített vulkáni hamu-töltésen halad, a szürke-fekete talajt a kavics- és kétajtós szekrény között mindenféle méretű sziklák tarkítják, több aktív, de éppen szunnyadó vulkán esik az utunkba, a csupasz dombok a tengerszemtől a fél Balatonnyi méretig terjedő tavakat ölelnek körül. Nem véletlen, hogy anno az amerikaiak itt gyakorolták a Holdra szállást. 
Utunk végén egy hatalmas völgyben a következő civilizációs objektumok várnak ránk: egy kisebb és egy nagyobb turistaház, egy vizesblokk, és egy meleg vizű tavacska. Slussz-passz. Ez a „Színes Hegyek” világa, ahol a vulkáni tevékenység sokmillió színt hozott létre a dombokon. Az innen Pórsmörkbe tartó túraútvonal a világ egyik legszebb régióján halad keresztül, a heuréka érzés többször megcsap minket a nap folyamán. Az izlandi Felföld élményét tuti receptre írnám fel az emberiségnek. És ha a gyalogtúra után behuppanunk a termálvízű tavacskába, akkor fülünkbe a skandináv mitológia istenei énekelnek. Még akkor is, ha semmit sem ittunk…
A Felföldről kibuszozva a déli tengerparton többek között a skógari skanzen vár minket. Megtekintve örülünk, hogy mi a 21. század gyermekei vagyunk. Az apró, földbe vájt kunyhókban lakni, a néhány birkát befogadni képes istálló közvetlen közelében tengetni a mindennapokat, törékeny lélekvesztőkön a háborgó, jéghideg tengeren bálnára vadászni, hát azért van ennél jobb élet. 
A skanzentől pár kilométerre zuhog alá az ország egyik legszebb vízesése, a Skógafoss. Nem véletlenül az egyik csúcspontja az izlandi élményeknek. Az okos helyiek ugyanis komoly lépcsősort építettek mellé, melyet megmászva a tetején található kilátópontba jutunk. Ha innen letekintünk a 62 méter mélybe, egyrészt ne legyünk tériszonyosak, másrészt élvezzük a látványt. Aki erre jár, nem szabad kihagynia az itt induló, Fimmförduháls nevet viselő túraútvonalat. Ez végig a csodás Skógá folyó mellett halad, érintve a Skógafosst tápláló egyéb vízeséseket (ezeket is szeretni fogod!).
Innen felbuszozunk a tengerpartra, egészen a Dyrhólaey-i szikla tetejére, Izland legdélibb pontjára. De azért ne mediterrán keretekben gondolkodjatok! Ez is egy világcsoda (ebből jól állunk pár nap alatt). A tenger néhány millió év alatt kilyukasztotta az alattunk 30-40 méterre belé zuhanó sziklát. Az így létrejött kapu körül őrjöng, dübörög a tarajos víz. A sziklás félsziget csúcsáról belebambulunk a végtelen óceánba.
A filozófikus tengerpart után vissza a szárazföldre! A Thingvellir Nemzeti Park Izland viharos történelmének (és földrajzának) gyújtópontja. A középkor óta a fő kereskedelmi utak metszéspontjában fekvő, csodás tóvidék az izlandiak Ópusztaszere. Itt ült össze a világtörténelem első parlamentje 930-ban. A középkori viking politikusoknak – tudtuk nélkül – volt affinitásuk a szimbólumokhoz. Ugyanis a világon csak itt tekinthető meg a földfelszínen az a geológiai törésvonal, amely az Atlanti-óceán alatti kéregben húzódva elválasztja egymástól az európai és amerikai kőzetlemezt. A sziklafalakkal, vízesésekkel, csobogó patakokkal szegélyezett „Népek-hasadékán” gyakorlatilag a két kontinens között sétálhatunk. Nagyon király érzés, higgyétek el!
Innen egy kisebb ugrás minden gejzírek gejzírje, „a” Geysir. Ő a névadó ükapa, és mint ilyen, nyugodtan trónol a csodás domboldalban fekvő hőforrás-park közepén. Hajlott kora és társadalmi státusza miatt igen lusta, ritkán működik. Átadta a stafétabotot a fiataloknak, például a közvetlen szomszéd Strokkur-nak (magyarul Köpülő), aki rendesen meg is dolgozik a pénzéért: 15 percenként tör ki, jó magasra lövellve ki a forró vizet. Tőle kőhajításnyira, kis pajtásai mellett füstölög kedvencem a „litli geysir” is. 
A Gullfoss név alatt semmi rosszra ne gondoljatok, ez lokális nyelven Arany-vízesést jelent. Az ország egyik legnagyobb – szerény véleményem szerint legszebb – kétlépcsős szakadéka hozza a világszínvonalat. A széles víztömeg méltóságteljesen zuhog bele az első csapdába, (ezt karnyújtásnyi távolságból szemlélhetjük meg egy sziklateraszon), majd rövid töprengés után szédítően mély kanyonba zúdul. Unokáidnak is mesélni fogod!
Utunk végcélja a világ legészakabbra fekvő fővárosa, Reykjavík, vagyis a „füstös öböl”. Csinos, csendes városka, belvárosa egy közép-nyugati amerikai kisvárosra hasonlít leginkább. Színes faházak, nyugodt, kedves emberek, rengeteg zöld, a haragos tengeröbölben ringó halász és bálnanéző hajók, kopár hegyek. És tapintható jólét! Ami egyébként egész Izlandra jellemző. Szóval, fel az északi útra, barátaim!
