2014 november 24. 05:00 Óriási városdzsungel fölött repülünk, majd fejest ugrunk belé. A 3000 (!) éven át virágzó olmék, maja, azték civilizáció bölcsője ma a világ legnépesebb spanyol nyelvű országa, a nagyjából 115 milliós Mexikó fővárosa. Gigászi, sűrű vadon, 21 milliós lakossággal! A 2013-as ENSZ statisztika szerint a hatodik legnagyobb lélekszámú város a világon. 
Az utcán, az említett több ezer éves kultúrák kereszteződésében kapkodjuk a fejünket. Naná, hogy a Belváros a Világörökség része. A prekolumbiánus maradványokat majd az erre települt koloniális épületeket körbefonja a 20-21. század építészete. Az első kulturális sokk (nyugi, lesz még néhány) a Zocalo téren ér minket. A glóbusz legnagyobb tere (hoppá!) szempillantás alatt repít minket a latino-american feelingbe. Közepén hatalmas mexikói zászló, körülötte óriási nyüzsgés, indián árusok, a katedrálisból kizúduló helyiek és ezernyi turista.
A 250 éven keresztül épült, öthajós Katedrális a hajdani azték Nagy Piramistemplom helyén áll. Nevéhez híven óriási, Dél-Amerika csúcstartója. A tér másik oldalát a szintén lélegzetellátó méretű épület, a Nemzeti Palota uralja. A lépcsőházban nem tudjuk (nem is akarjuk) kikerülni a világhírű festő, Diego Rivera freskóját, mely az ország történelmét mutatja be az azték időktől máig.
Este bevetjük magunkat a Zócalón környéki kis utcalabirintusba, ahol ismét nyakon ragad minket a latin érzés. Az árusok véget nem érő, földre terített takarókon könyvet, színes üveggyöngyöt, nyakláncot, mindent árulnak. A szolgáltatóipar szorgos munkásai pedig leveszik rólunk a rontást, elrendezik házassági krízisünket, vagy boldog jövőt jósolnak nekünk. Szakszerű beavatkozásuk után rontás-mentesen, a jövőnkbe, és párkapcsolatunkba vetett töretlen hittel esünk neki a friss tacónak, tortillának, tamalnak. Ez utóbbi egy tortilla-szerű, töltött cucc. Finom! Ki ne hagyjuk a Maderot, a város leghangulatosabb utcáját, ahol a templomok és paloták magukon hordozzák a néhai elegancia nyomait. 
Itt van például a kék-fehér csempés ház, bizonyos Orizaba grófé, aki nem csípte tulajdon fiát. Az apa-fia konfliktus, mely teleszövi a világtörténelmet és művészetet, itt is kitüremkedett. Derék grófunk kijelentette, hogy magzatára egy kanyi vasat sem hagy, így annak sosem lesz annyi pénze, hogy a házat be tudja borítani csempével. Nosza, az ifjú grófnak sem kellett más motiváció, jól sejtjük, éjt nappallá téve nem nyugodott, amíg az egész épületet be nem burkoltatta csodás azulejó csempével. Mi - késői utódok - pedig örülünk a sztorinak, mert mutatós házacskát láthatunk. A néhai ezüstművesek utcájának végén pedig szemünkbe csillan a mai Mexikóváros szimbóluma, a 180 méter magas Latin-Amerika torony.
Másnap még ki sem hevertük a grandiózus metropolist, máris buszba szállunk és irány a Kolombusz előtti Amerika legjelentősebb, fénykorában 250 ezer lakosú városállama, Teotihuacán. A jóval az aztékok, és maják előtti birodalom 500 éven át uralta környezetét. Ami nem volt aprócska, egészen a mai Guatemaláig tartott. A néhai főváros közepén futó széles, az év 365 napján turisták által kitaposott „Holtak útja” Amerika két csodáját, a Nap és a Hold piramist köti össze. Teotihuacán népe nem ugrott be a világbéke gondolatának, inkább harcolt, mint állat. Mai szemmel nézve kicsit kegyetlenek voltak. Tökélyre fejlesztették például az ember- és állatáldozatot. Hitük szerint a foglyok rituális feláldozása elősegítette városuk előmenetelét és jólétét. És ők nagy jólétet akartak városuknak, ezért a lefejezést, a szív kimetszését, a fejbeverést, az elevenen való eltemetést napi rutinná tették. A (szerencsétlen) szentnek vélt állatokat (mint a jaguár, puma, farkas, sas, mérges kígyó) ketrecekbe helyezték, majd élve eltemették. Mindezen vidám tevékenységeket sokszor a két piramis lépcsőjén, vagy tetején abszolválták. A Nap piramis i.e. 100 körül épült, az Újvilág második legnagyobb piramisa. A tetejére érve lihegés, szapora szívverés és erős izzadás lesz úrrá rajtunk, de megéri, mert olyan a kilátás az egész romvárosra, hogy ihaj!
A délutánunk békésebb vidéken játszódik, a 1,5 milliós Puebla városába utazunk, mely a spanyol gyarmati idők egyik legjelentősebb kereskedelmi településeként élte virágkorát. A Belváros ennek megfelelően olyan, mintha egy koloniális fotóalbum oldalain sétálnánk. Színes, szagos, vidám latin világ, ahol tombol a festett kerámia csempe őrület.
Következő posztunkban jön minden, amit eddig még nem láttunk.
