2015 október 09. 05:00 Ha Kuba, akkor Castro, szivar, salsa (lásd előző poszt) és persze: RUM! Most e nemes italról elmélkedünk csöppet, ami maga a kubai életérzés – talán még a szivarnál is töményebb – esszenciája.
A történet egy olasz felfedezővel, bizonyos Kolumbusz Kristóffal indul. Ő volt az, aki második útja során egy kevés cukornádat vitt magával a Kanári-szigetekről Kubába, hátha ott is megterem e kultúrnövény. Mi már tudjuk, hogy a nagy utazó bölcs ember volt.
A projekt ugyanis oly’ mértékben fordult termőre, hogy az indián őslakosok nem bírtak a magas hozammal, ezért az európai kereskedők hathatós segítségével behurcolták fél Afrikát az ültetvényekre. És a szegények (valamint a gazdagok, a középosztály, és a karibi kalózok) mit csinálnak az emberiség kezdete óta? Isznak! És mivel cukornád volt dögivel, csak meg kellett erjeszteni és, hoppá, máris készen volt a rum. 
Nemzeti itallá a 19. században vált, amikor néhány vállalkozó szellemű kubai rum-lepárlót épített. A rumkészítés első lépése a cukorgyártás melléktermékeként keletkező ragacsos, borostyánszínű anyag, a melasz hígítása. A higított keveréket élesztővel oltják be, ily módon erjesztik, majd lepárolják és leszűrik. Röpke 18 hónap pihentetés következik, majd tiszta víz és alkohol hozzáadásával állítják elő az áttetsző italt. A folyamat vége, hogy megvesszük és megisszuk… A lepárlókból nőttek ki az olyan vállalkozások, mint a Bacardi, a Havana Club, vagy a Matusalén. Állítólag az „eredeti” rum atyja Don Facundo Bacardi, aki 1862-ben, Santiago de Cubában készített először rumot. Addig finomította a maró, durva pálinkát, amíg a végtermék a szegények viskóiból a felső réteg asztalára került. Ebből az egyszerű ötletből jól eltartotta a tágabb családot: több mint 100 éven át az üzletekbe kerülő kubai rum nagy része Bacardi volt. Castroék remek ötlete, az államosítás után a Bacardi család emigrált, de új hazájukban már nem tudtak hozzájutni az eredeti alapanyagokhoz.
A kubaiaknak nagyon jó a huzatuk: évente átlag kábé 5 liter rum csúszik le a torkukon, a csecsemőket is beleértve. Pedig egy jó hazai márka a havi átlagkereset felét is felemészti. Persze a falusi kocsmákban ott sem az 5 csillagos Bacardi speciál-lal öblögetnek. Nem véletlen a kubai mondás, miszerint: „Ahhoz, hogy itt éljek, bolondnak, vagy részegnek kell lennem. Én pedig nem vagyok bolond.” Ezt sok más ország polgára is elmondhatja magáról.
A punnyadt külföldi, aki a trópusi melegben az őslakosoknál nehezebben bírja a töményet, nem is tudja, mily’ jót tettek vele az amerikaiak, amikor 1870-ben kifejlesztették a jégkészítés módszerét, előidézve ezzel a koktélok megszületését. A 19. század végén pedig a Kubába telepített amerikai katonák magukkal hozták a Coca-Colát, amelyet a rumba, majd az így nyert terméket az arcukba öntve vidáman heverésztek a beach-eken. A koktélok aranykorszaka a ’20-as évek amerikai szesztilalma volt. Havanna tengerparti sétányát és kaszinóit ekkor hódította meg (szó szerint) a napszemüveges, trópusi inges, fehér porcelán-nadrágos, panamakalapos amerikai férfi, foglalkozására nézve maffiózó. (Lásd Keresztapa, Casino és a többi amerikai-kubai gengszterfilm.) 
A daiquirí egy, az ország keleti részén fekvő Daiquirí bányákban dolgozó mérnök ötlete. A leghíresebb máig a mojito. Ha az élvezeteknek és a hagyománynak akarunk adni, akkor a híres író egykori törzshelyén, a havannai Bodeguita del Medióban hörpintsünk le egy emberes adagot az „Ernest Hemigway Special-ből”. Mely citrom-, és grapefruitlé, maraschinolikőr és világos rum elegye. 
