Barakablog Járj végére a világnak!

Blog utazásról, túrázásról,
bringázásról, evezésről,
jó helyekről és persze a Barakáról.

ápr 25

Albán dosszié 1.

Albánia

Akárhogy is vesszük, nekünk a hőskor Albánia volt, azon belül is az Észak-Albán-Alpok. A sors minket valahogyan afelé a magashegység felé terelgetett, ami földrajzilag Európában van ugyan, de minden más szempontból olyan, mintha egy távoli és elmaradott földrész kellős közepén lenne. Az alig ezer kilométeres távolság évszázados időugrást és a hatalmas kulturális különbség megtapasztalását hozta számunkra.
 

De kezdjük az elején! 

1996 tavaszán 1000 példányban elkészült az első „prospektus”, ami 2 darab A4-es méretű fénymásolt és össztűzött lapból állt. (Ezúton is köszönöm Kása Bélának, aki hitt bennem, és hitelbe elkészítette a nyomatokat.) Ennek az 1000 példánynak és néhány egyetemi plakátnak köszönhetően összejött 7 utazásra való jelentkező, megtöltve ezzel a július 1. és szeptember 10. közti időszakot. Hajh, boldog békeidők, amikor ennyi is elég volt 7 utazás megszervezéséhez…
 

Kicselezzük a konzult

Albánia akkor még vízumköteles ország volt, vízumot szerezni pedig mai szemmel meglehetősen macerás dolog volt. Össze kellett gyűjteni minden utas (280 fő!) útlevelét, mindenkivel kitöltetni a vízumkérőlapokat és bekérni 3-3 igazolványfotót. És mindezt lehetőleg egyben elvinni a Bajza utcai követségre. Nádai Laci elévülhetetlen érdemeket szerzett a budapesti utasok útleveleinek összegyűjtésével, amiket azután otthon, a szobámban rendeztem össze. Ezután pedig az összes útlevelet és iratot betettem a hátizsákomba, valamint két nagy nejlonszatyorba és irány vonattal (!), majd metróval (!) a követség. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha elhagyom a csomagot.

A követségi alkalmazott nem akart hinni a szemének ennyi útlevél láttán, és hívta a konzult. Ő is megtántorodott, valószínűleg több hónap alatt sem találkoztak korábban ennyi magyar útlevéllel. Halogatva a munkát, akadályt állítottak: szeretnének találkozni az utazási iroda tulajdonosával. Ami lehetetlenség volt, hiszen a mi kis Világjáró Klubunk akkori anyacége (Világjáró Utazási Iroda) főnöke egy tipikus rendszváltás-kori, ezerféle üzletet vivő, extrém elfoglalt férfi volt. A kedvemért biztosan nem utazott volna Budapestre. Mentő ötlet kellett, megkértem tehát az akkori legjobb barátomat, egy tőlem két évvel fiatalabb, igen csinos lányt, hogy játssza el az utazási iroda tulajdonosát. Krisztinának köszönhetően rögtön bejutottunk a követségi villaépület süppedős szőnyeges, bőrfoteles belső fogadótermébe, ami diplomaták és külügyi dolgozók fogadására volt fenntartva. A zártkörű diskurzus jól sikerült (nem az én érdemem), minden akadály elhárult és a konzul kiadta az utasítást a vízumok elkészítésére. Könnyítve a dolgukon, nem az útlevelekbe pecsételtek, hanem egy fejléces lapra ráírtak mindenkit és azt lepecsételték. Csoportos vízum – mondták. 
 

Vízumot hamisítunk

Azonban hiába készült el minden utas vízuma már júniusban, voltak akik lemondták az utat és mások jöttek helyette. Én azonban részt vettem az összes nyári utazáson és a köztük lévő 2 napban lehetetlenség volt elintézni az új vízumokat.

Cselhez kellett folyamodni: elővettem a családi írógépet, befűztem a csoportos vízumot, és a lap aljára odagépeltem az új jelentkezőket. Aztán a határon majd lesz valami...
 

A buszos utazás

Mai szemmel nem is hisszük el, hogy volt ez 1996-ban. Adott volt egy Ikarus 256-os autóbusz, amiben nem volt sem mikrofon, sem videó, sem légkondi. A busz Miskolcról indult, Budapestet nem is érintettük, a szép számú budapesti utas a szolnoki pályaudvaron csatlakozott. Szegednél magunk mögött hagytuk az utolsó angolvécét (ami majd az első is lesz az utazás végén), és nekivágtunk Szerbiának. 

Emlékszem, Belgrád után nem sokkal egy kanyarban mindig állt egy rendőr, mindig ugyanaz a rendőr, aki mindig megbüntetett minket valamilyen mondvacsinált okból. Mindig kis összegekre, és mindig zsebre játszva.

Albánia

 

A szerb-montenegrói határon akkoriban a leggyorsabb áthaladás (értsd: 5-6 óra helyett 1-2 óra) módja az volt, ha a határ előtti vámmentes üzletben bevásárolunk Ballantine’s-ból, az üvegeket diszkréten, szó nélkül betettük a vámosok bódéjába, a padlóra, közvetlenül az asztal mellé, majd átnyújtottuk az útleveleket. Mindez meglehetősen hatékonyan olajozta be az amúgy nehézkes és súrlódásoktól sem mentes bürokráciát. 

Később megtudtuk, hogy a skót whiskyk hamarosan visszakerültek a vámmentes üzletbe (az egyenruhások voltak a legnagyobb beszállítók), mert ennyit inni a vámosok sem tudtak, így a Ballantine’s egyfajta helyi fizetőeszközként funkcionált a határon azokban az években. 
 

Hani i Hotit

A 24 órás utazás után következett az albán határ, Hani i Hotit. A balkáni utazás és a mindent átható bürokrácia után Albániában nem egy még sötétebb bugyor, hanem valami más fogadott. Kedves és mosolygós határőrök, akik nem zsebre dolgoztak, viszont megkértek minket, hogy segítsünk nekik. Bejárásunk volt az irodájukba, együtt írtunk be minden utast egy nagy könyvbe, és együtt pecsételgettünk. Nem beszéltünk semmilyen közös nyelvet, csak örültünk egymásnak, veregettük egymás hátát, és kézzel-lábbal magyaráztunk. Minimum úgy éreztük magunkat, mint egy mai, modern utazó, aki Pápua Új-Guinea dzsungelének valamelyik törzsével létesít éppen kapcsolatot. Hatalmas kaland volt! Ma ki tudna ilyen fotót készíteni Európában, vagy bárhol a világon? 

Albánia

A Hani i Hotit határállomás a Shkodrai-tó partján állt. Az utolsó utazáson érdekes meglepetés ért minket. Vécét kerestünk és a határőrök a tópartot ajánlották. Kellő távolságra az épületektől meg is találtuk a helyszínt, ahogy már mások is előttünk. Minden bizonnyal a határállomás dolgozói használták a tóparti kilátással bíró tisztást, mivel megtaláltuk a budapesti követség által nagy becsben tartott, és rendkívüli fontosságúnak ítélt vízumkérőlapokat – használtan...Albánia

Albánia útjain

A határon túljutva az átlagsebességünk a felére csökkent, köszönhető mindez az utak állapotának. Az országnak a középső és déli része volt a fejlettebb, az északi a fejletlenebb. A legrosszabb utak értelemszerűen a legészakabbiak voltak. 

Emlékszem, a határ után nem sokkal volt egy híd, ami előtt meg is álltak a sofőreink, hogy szemre megítéljék, vajon biztonságos-e. Az volt, nem szakadtunk le. Egy héttel később – hazafelé – azonban azt láttuk, hogy ideiglenes átjárót létesítettek a leszakadt (!) híd mellett, át a patakon, és munkagépek már az új hídon dolgoznak... Hm...

Az első utunk Shkodra városáig tartott, de ez már a következő poszt tartalma lesz. 

Folytatjuk...