Barakablog Járj végére a világnak!

"Korzika története nem egyéb egy szabadságban élni vágyó kis nép, s az őt elnyomni kívánó nagyhatalmak közötti örökös harcnál" - így mutatta be szülőföldjét, a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigetét, annak leghíresebb fia, Napóleon. Talán ez is az oka, hogy kevés olyan hely van e bolygón, ahol a természet (vad, kemény, zord, csodálatos) és az ott élők (vadak, kemények, zordak, csodálatosak) ilyen nagy harmóniában lennének egymással.

Igaza volt Napóleonnak, hiszen, ha az őrjítően kék tenger, a sziklás hegyek, a csillogó napsütés és az azúr égbolt közhelyek után mélyebbre ásunk tudásunk kútjába, máris az ezeréves függetlenségi harcokba botlunk. A "közelmúltban" mindez a franciák ellen zajlott, előtte viszont a föníciaiak, az etruszkok, a görögök, a karthágóiak, a rómaiak, a vandálok, a gótok, a bizánciak, a lombardok, az arabok, a frankok, a mórok, a pisaiak, a genovaiak, az aragóniaiak és angolok ellen. Biztos kihagytam valakiket. Szóval, aki az elmúlt pár ezer évben erre csatangolt az hódított egy kicsit. Csoda, hogy a "mély korzikai" a függetlenség gondolatával fekszik és kel?

Az ókori görög hódítók Kallisté, azaz a "legszebb" kifejezéssel illették, csakúgy, mint mai urai, akik szerint Ile de Beauté (vagyis a "Szépség szigete"). De itt és most ne essék szó a milliószor - jogosan - magasztalt természetről, csakúgy, mint városainak szépségéről. Inkább egy - reméljük kevésbé közismert - Korzika mix-et nyújtunk át Neked, kedves olvasó.

Ha egy lappnak, úgy köszönsz, hogy "Szervusz kedves lapp barátom, hogy vagy!", akkor legjobb esetben csúnyán néz rád, ha viszont egy harcias lappal akadsz össze, akkor simán bemoshat egyet. Mert ők "számi"-nak hívják magukat, a lapp kifejezés megalázó számukra. Szóval, a számik a Lappföld (Sápmi) nevű terület lakói, a mai Finnország, Norvégia, Svédország és Oroszország (Kola-félsziget) területein szétszórva élnek körülbelül nyolcvanezren. Eredetmítoszuk szerint - mivel a medve náluk szent állat - egy számi lány és egy medve házasságának gyümölcsei. Ezzel szemben a kutatók ma sem értenek egyet e kérdésében: egyesek (főként a nyelvészek) szerint az uráli, finnugor népcsaládhoz tartoztak (vagyis a mi ük-unokatesóink), mások (az orvos-kutatók) azt mondják, hogy embertanilag különböznek az uráli népektől. Hát, mi itt és most nem fogunk igazságot tenni, még szerencse, hogy nem is ez a posztunk célja.

Az biztos, hogy a jégkorszak beköszönte előtt még jóval délebben éltek, viszont a számukra oly kedves - és minden szempontból az életüket jelentő - rénszarvasok vándorlása, valamint a nem mindig barátságos norvég, finn, svéd terjeszkedés északra kényszerítette őket. A számik az utolsó nomadizáló nép Európában. A lapp-rénszarvas együttélés dominanciája mellett a 17. század végéig élt a halász-vadász életmód is. A csordatulajok ma is minden tavasszal északra, a tengerhez vándorolnak jámbor nyájukkal, ősszel pedig visszajönnek a szárazföld belsejébe, téli szálláshelyeikre. Itt vágják le a már téli bundát növesztett, meghízott állatokat. A prém ma is fontos exportcikkük, de évszázadokig az elsődleges fizetőeszközük is volt. Anno a svédek, finnek, oroszok számára is ebben tudták le az adót. A rénszarvas húsából meg jól lakik a család.

A számi társadalom alapja a siida, vagyis a családok közössége volt. Egy adott siida egy bizonyos területen vándorolhatott, vadászhatott, halászhatott, ha valaki áttért a másik család területére, akkor - jó esetben - vérző orral battyogott haza.

Lisszabon bizony - nem kell bizonygatnunk - eléggé Európa nyugati széle. A várostól csupán 40 kilométerre található a Cabo de Roca, amelyet a kontinentális Európa legnyugatibb pontjaként marketingálnak. A portugál fővárosból mégis szolid 2000 kilométert kell nyugatra repülünk, hogy megérkezzünk Európa tényleg legnyugatibb szegletébe, az Azori-szigetekre. A kilenc vulkanikus földdarab az óceán-közepi hátságon fekszik (lásd: Izland), 1/3-2/3 távolságra az öreg kontinens és Amerika között. Portugál fennhatóság alatt áll, de Madeirával együtt annak autonóm területe.

A szigetcsoport elnevezésén máig rugóznak a nyelvészek, történészek. Egyesek a héja-eredetre (portugálul açor) esküsznek, mondván e büszke szárnyas szabad szemmel is jól látható mennyiségben fordul elő errefelé. Mások szerint, mivel a szigetek távolról kék fényben tündökölnek (portugálul azures), innen a név. Úgy tűnik a madárpárti tábor áll nyerésre, mivel a szigetek lobogóján büszkén feszít a héjamadár. Némi USA-sas beütés fedezhető fel rajta, és - nagyon kreatív elgondolás! - a 9 szigetet jelképező 9 csillaggal egyensúlyoz.

Kevés európait ismerünk, aki áttért az iszlám hitre. Még kevesebbet, aki nevet is változtatott. Arra viszont alig van példa, hogy egy fehér ember - muszlim öltözetbe bújva - belépett Mekkába és Medinába, majd mindezt megúszta ép bőrrel. Ő pedig nem más, mint a vakmerő svájci felfedező, Sejh Ibráhím, alias Jean Louis Burckhardt, aki közel-keleti utazásai közben hallott egy, a sivatag sziklái között rejtőző, megközelíthetetlen, titokzatos városról. Ez annyira felkeltette egyébként is élénk fantáziáját, hogy 1812-ben Petrába utazott. Arab kísérői csak annyit voltak hajlandók elárulni, hogy az ősi település anno a fáraók városa volt. Féltek, hogy Burckhardt rátalál a - beduin szájhagyomány szerint - itt elrejtett kincsre. Titokban készült rajzai és feljegyzései gyorsan elterjedtek Európában és a sziklába faragott várost megrohanták a korai nyugati "turisták".

Hanoi óvárosában pompásan keveredik a párizsi építészet és a modern ázsiai világ. A manapság divatos budapesti biciklis forradalmat szorozzuk meg egymillióval, és máris képet kapunk a hanoi utcákról. A kétkerekű itt távolról sem csak közlekedési eszköz. Szállítanak és árulnak rajta mindent, gyereket nevelnek, szerelmeket szőnek. A kicsit tehetősebbek - akik száma, Ázsia más országaihoz hasonlóan Vietnamban is rakétasebességgel nő - bringa helyett robogóra váltanak. A 3 milliós városban szinte lottónyereménnyel ér fel, ha valaki egy csendes utcát talál.

A néhai főelvtárs, Ho Chi Minh Mauzóleumát azért érdemes felkeresni, mert hasonló szocialista retteneteket ma már ritkán látni az ex-szocialista blokkban. Mesés látvány viszont az Egy Oszlop Pagoda, és még inkább a vízparti, kicsit őserdei környezetben fekvő Tran Quoc Pagoda. De leginkább akkor érthetjük meg Hanoit, ha belevágunk a közepébe és hagyjuk magunkat sodródni a forgataggal.

Az ország közepén fekvő Leiden 120 ezer lakójából 23 ezer egyetemista, akiket 3500 oktató tanít. Nem véletlenül van elég cool hangulata a városnak. Hollandia legrégebbi, 1575-ben alapított egyeteme szinte minden tudományt lefed. Már a középkorban is Európa egyik leghíresebb egyeteme volt. A magyar tanulók nem csak napjainkban vannak sokan, már a kezdetektől hallgattak studiumokat a városban. is itt tanított. Leiden - nem fogjátok kitalálni - a kultúra fellegvára. Itt található Hollandia legtöbb múzeuma, köztük a legnagyobbak, mint például az Antikvitás Múzeum, de vannak kisebbek is, mint a Lakenhal, amely egy csodás palotában honol.

A város szélétől egy ugrás Keukenhof, a világ egyik leggyönyörűbb parkja. Az "Európa kertjének" nevezett, 1949-ben alapított birtok a virágzó hagymás növények paradicsoma, hatmillió tővel. Március végétől május közepéig látogatható. Nem véletlenül: erre az időszakra esik - sok egyéb mellett - a tulipánvirágzás, ami egy vizuális orgia.

Az edami sajt hazája egy bájos kisváros az IJsselmeer néven ismert projekt partján. A hollandok ugyanis, mint tudjuk, emberemlékezet óta harcban állnak a tengerrel. Ahogy az itteni mondás tartja "A világot Isten teremtette, de Hollandiát a hollandok". Ami teljesen érthető, ha rápillantunk a domborzati térképre, amely elárulja a valót: az ország területének egyharmada a tengerszint alatt fekszik. Az egyik fő frontvonal a Zuiderzee lezárása volt a harmincas években. Az öböl bejáratánál felhúztak egy 30 kilométer hosszú (!) gátat. Ezzel a víz csapdába esett és - nem lévén más választása - beltengerré vált. Lánykori nevét elhagyva IJsselmeer (Ijssel-tó) lett a neve.


Ahogy említettük, ennek partján találjuk Edam kisvárosát. A középkorban gazdagságát a halászat, a hajóépítés és a kikötő adta. A bátor németalföldi tengerészek hosszú hajóútjukra indulván alaposan bespájzoltak a száraz, piros labda formájú sajtból. A heti sajtvásár intézménye 1526-tól 1922-ig tartott. Ehhez az alapanyagot a környékbeli farmerek hajói vitték egészen a kereskedőkig. Ezután Alkmaar elhódította az intézményt, de 1989-ben az edamiak leporolták a hagyományt és - turista attrakcióként - júliusban és augusztusban minden szerda délelőtt megtartják.