2014 szeptember 29. 06:57
Aki szerint a Váci utcában túl sokféle macskakövet tettek le, annak egyrészt igaza van, másrészt ne keseregjen, mert minden összehasonlítás kérdése; a havannai Óváros közepén, a Plaza del Armas-on például ötször annyit talál. Valahogy ez mégsem zavarja az arra járó havannerókat és az egyre nagyobb számban előforduló turistákat, mert közben körbefonja őket az a latin eufória, amit eddig csak filmeken láttunk. Az eklektika itt nem építészeti stílus, mint Pesten, hanem az élet maga: egy koszlott ház mellett egy kiglancolt, málló szobor körül csodás, virágzó bokrok, hajlott hátú könyvárus bácsi előtt fiatal, szép salsázó pár.
Pár órája érkeztünk, de a szánk már (még) tátva. Merthogy Havanna az eléggé ott van. Oké, tudom, az itthoni fotelből szállingózó közhelyeket, az összerogyás előtti utolsó perceiket élő házakról, a végelgyengülés állapotában leledző 50-60 éves amcsi Chevykről, a hanyagul koszos utcák tengeréről, a sámlin üldögélő, szivarozó egyfogú nénik hadáról. És ez mind egy szálig igaz. Mégis, ezzel együtt (és nem ennek ellenére) egy marhára adrenalin és endorfin termelő city ez a Havanna.
