2014 szeptember 12. 06:00 Mai mesém egy hegyről és egy kisvárosról szól. Mindkettő a festői Szicília szigetén található, annak is legfestőibb zugában, a keleti parton. A hegy (nevezzük Etnának) Európa legmagasabb aktív vulkánja a maga 3300 méterével. A hozzáértők egyenesen Etna hegységről beszélnek, mert az öreg hölgynek népes udvartartása is van, több mint 300 parazitakréter formájában. És ennek megfelelő impozáns kiterjedése: területe 1200 km², kerülete a hegy lábánál 135 km. Azért az szép! Ottlétünkkor épp dühös volt, fortyogott, és kisebb lávafolyamot is útnak indított lefelé. Ezért „csak” 3000 méterig lehetett feltúrázni. A vulkánügyben kiművelt olaszok semmit sem hagynak a véletlenre, a nap 24 órájában helikopterek köröznek fölötte, ellenőrzési célzattal. Sötétedés után a kempingünkből és a tengerpartról gyönyörű vizuális orgiában volt részünk: a vörös izzás brutál látvány, még távolról is. Ja, tengerpart! Hát, az bizony egy fekete vulkáni hamuval (naná), hosszan elnyúló öböl, semmi cicoma, két pizzázó, napernyős-nyugágyas, olasz feeling. És rákandikálhatunk az olasz csizma lábfejére, oda ahol az belerúg a szegény kis Szicíliába.
A városka a sziget talán legfestőibb pontján terül el. Képzeljetek el egy zord sziklák öblében megbújó apró gyöngyszemet, a félszigetekkel, szigetekkel tarkított tengerparton. Adjatok hozzá márványköves főteret, egyszerűségében megkapó templommal és Városházával, terasszal (kilátás a tengerre), fel-lefutó sikátorokat, nemzetközi luxus butikokkal, éttermekkel, bárokkal, fagyizókkal telített főutcát, 11 darab (!) 5 csillagos szállodát (a legtöbb természetesen úszómedencés). Rázzátok fel mindezt egy világcsodával, az ókori Görög színházzal. És máris kész Taormina!
Tökéletesen megértem Csontváryt. Ha festő lettem volna (ettől megkímél benneteket az ég), én is itt feszítem ki a vásznamat, tisztítom le az ecseteimet és laza vonásokkal felviszem a hegybe vájt teátrumot, örök hátterével, az Etnával. Ha eddig nem tudtuk, itt és most – a forró köveken ülve, a melegtől kornyadozva – egyértelművé válik számunkra, hogy a mai mediterrán világnak könnyű dolga van, hiszen szépérzék terén több ezer éves örökséggel rendelkezik. Mert amit a derék görögök – Szicília akkori urai – iderittyentettek, az a mai idegeket is felborzolja.
Nem is mi lennénk, ha a Taorminába vezető pár száz (nekem sok milliónak tűnő) lépcsőt nem fejelnénk meg egy újabb túrával. Utolsó erőinket összekaparva felkapaszkodunk a város fölötti sziklán apró fecskefészekként megbúvó Castelmola nevű falucskába. Három okból tesszük ezt magunkkal: egyrészt a kilátás ha lehet, innen még fokozhatatlanabb. Másrészt isteni mandulabort mérnek, ami az édes Tokaji aszúra hajaz. Jéghidegen az igazi! De ahol mérik! Az nem más, mint egy hangulatos kis bárocska a főutca végén, amely tematikus tárgyakkal van tele. Hogy ez a lila megfogalmazás pontosan mit takar, azt alapvetően konzervatív neveltetésem, és a kedves olvasók érdeklődésének felkeltése okán most nem fejtem ki. Irány a Google! (javaslom pld. a „Castelmola bár” képek keresőbe ütését… de nem én mondtam).
