Barakablog Járj végére a világnak!

Szürreális a látvány. Ülünk, fekszünk a térdig érő, finom, meleg vízben, mely lágyan csobog körül minket. Természetes hőforrásban van részünk, a kékes-barnás vizet a dombokból egy kis patak szállítja tavacskánkba. Amikor finoman megkavarjuk az alattunk lévő fekete vulkáni talajt, forró áramlatok törnek elő belőle, melyek igen jót tesznek testünknek-lelkünknek. A csillogó hópihék vidám tánc után landolnak a fejünkön, majd gondolkodás nélkül elolvadnak. Kies völgyünket körbezárják a vad, csipkés, lávamezővel borított hegyek. Ha felpillantunk az égre, a Tejútrendszer háromszor három sávos autópályájára ámulunk, amit kábé négymillió fényesen virító csillag szegélyez (nem számoltam meg, de higgyétek el, nem járok messze az igazságtól). A világ végén vagyunk, és ez most nem elcsépelt közhely, hanem szó szerint értendő: vidám kis busz-terepjárónkkal 6 órát zötykölődtünk az utolsó lakott településtől – amit négy darab, a domboldalban elszórt faház alkotott – mire ideértünk.

Csupán a tények végett: ez az egyetlen, motoros járművel járható út, ami a térség kellős közepébe vezet. Ezt sem könnyű összetéveszteni a New York – Washington autópályával, annál inkább a Holdon található csapásokkal: a szürkés-kékes-feketés, csupa por vulkáni talajon szétszórt kövek fekszenek, inognak, (öklömnyitől a bérházig terjedő méretben) melyeket a közeli tűzhányók – leginkább a Hekla – szórt szét az elmúlt néhány millió évben.
  

A nemzeti park közepén a civilizációt a következő egységek alkotják: egy turistaház, tőlük 50 méterre egy vizesblokk, valamint a hely csúcspontja: említett medencénk. Ennyi. És mindez gyönyörű, mesés, paradicsomi. Az arcokon egyértelműen látszik: e pillanatban egyikünk sem cserélne e glóbuszon senkivel. 
 

Természetesen már kitaláltátok hol élvezzük az élet apró örömeit: hát persze, hogy Landmannalaugarban, hol máshol? És hogy az a világ melyik végén van? Hát, az óceántól övezett, apró öblökkel, félelmetes vulkánokkal, gyönyörű vízesésekkel, hőforrásokkal (egy olyanban ülünk), LEGO városkákkal tarkított kis szigeten, amely az  Izland nevet viseli. Teljes joggal lett a világ egyik legfelkapottabb úti célja.

Az említett Landmannalaugar egy óriási, kies felföld a sziget belsejében, a „Színes hegyek” világa. A zöldtől a vörösig, a kéktől a sárgáig, a barnától a hófehérig: már egy körbepillantással kipipáljuk a teljes panton skálát. Szemorgia! A hely júniustól október közepéig van nyitva, előtte és utána sima életveszélyt kockáztat, aki megpróbál „beszökni”. Persze hiába tenné, a biztonsági őrökről a természet gondoskodik: a méteres hófalak, az állandó hóviharok, és a mínusz farkasordítók rögtön elvennék a kedvét.

Egy napos gyalogtúránk a helyi tél-elő okán emberes feladattá nőtt, viszont felejthetetlen élményt jelentett. Hófedte csúcsok, a semmiből előbukkanó, állat- és ember formájú sziklák, apró hőforrások által kivájt és kiolvadt zöldellő domboldalak, kitett ösvények, ködbe vesző, majd hirtelen felvillanó panoráma, a vékony, szürkésfehér felhőkön sejtelmesen átszűrődő napfény. Egyszóval csodálatos! Nem véletlenül életteli és népes a skandináv mondavilág. A koronát a napra mostani post-túra állapotunk teszi fel, melyre a végtelenül kellemes dagonya kifejezés illik legjobban. 

Másnap már sajnos visszaindulunk a civilizációba, vár minket Izland sok egyéb csodája, de ma még itt vagyunk, élvezzük a világ végét, a nulla térerőt, minden szinten.