2014 december 10. 05:00 Burma a Távol-Kelet nagy turistaparadicsomai támasztotta verseny – és a katonai junta közelmúltbeli tettei – miatt a megérdemeltnél jóval kisebb figyelmet kap. Pedig Délkelet-Ázsia egyik legszebb országa, ahol fantasztikus trópusi őserdőkbe, érdekes alakú kúpkarsztokba, ötezer méteres hegyekbe és sok ezer éves kulturális emlékekbe botlunk lépten-nyomon. Rózsa Edvárd túravezetőnk segítségével most e gyönyörű ország életébe pillanthatunk be. Ő a rengeteg természeti és tárgyi emlék mellett a helyiek vidámsága, kedvessége és vendégszeretete miatt szeret ide járni.
Yangon – amit a brit gyarmati időkből Rangoonkét ismertünk - az ország - melynek mai hivatalos neve Myanmar - ötmilliós metropolisza az Irrawaddy folyó deltájában fekszik. (Tudjátok, aminek „sárgás, mocskos, krokodiloktól hemzsegő felületén” utazott a Kölyök, a Rozsdás és a Főorvos Rejtő Jenő örökbecsű regényében, az Elveszett cirkálóban). Yangonban ezen kívül egész Délkelet-Ázsia legszebb brit koloniális stílusban épült belvárosa is fogad minket. A város epicentrumát a 2500 éves Sule Pagoda foglalja el, amelynek a tradíciók ápolása mellett ma is aktív szerep jut: mind az 1988-as, mind a 2007-es nagy felkelés innen indult. A festői Kandawgyi-tó szélén magasodik a szivárvány minden színében pompázó Királyi Bárka. Számunkra kicsit idegen, de azért király. Mindezek mégis eltörpülnek a város fő látványossága, a Shwedagon Pagoda mellett. A világ legrégebbi, 2500 éves pagodája 98 méter magas kupolájával (a pesti Bazilika csúcsa 96 méter) teljesen uralja a városképet. Az épület harmóniája a Taj Mahaléhoz hasonlítható. A nemesfémekkel kint is, bent is bőkezűen bántak, ez a világ leggazdagabban díszített sztúpája, 60 tonna tiszta arannyal borítva. Számtalan drágakő (jáde, rubint, zafír, gyémánt) csillog rajta, a csúcsán pedig 76 karátos gyémántot ragyog.
Másnap a Midnight Oil nevű ausztrál rockbanda híres dala a „Mountains of Burma” refrénjének engedve (tök jó szám, üsd be a YouTube-ba) az ország hegyein átrepülve Mandalaybe érkezünk. Az 1,2 milliós élénk város a Kína és India felé futó kereskedőutak találkozási pontjában fekszik. Rengeteg kínai bevándorló telepedett itt le. Burma utolsó királyi városa kulturális, vallási és művészeti központ. Ha minden egyes pagodájára egy napot szánnánk, majdnem két évünkbe telne A-tól Z-ig végigjárni őket. Edvárd szerint a legszebb a Kuthodaw Pagoda, és mi hiszünk neki. A szerzetesek a buddhista törvényeket 729 márványkőbe vésték, és minden egyes márványkövet egy-egy különálló, kicsi sztúpában helyeztek el. Ezt nevezik a „világ legnagyobb könyvének”.
Mingun kisvárosát hajón közelítjük meg. A folyó partján egy furcsa, szürreális épületre figyelünk fel, ez a Mingun Sztúpa. Az egész egy hatalmas, monolit vörös kőtömb, olyan, mint az ausztrál Ayers Rock kicsiben. Bodawpaya király nem szórakozott, grandiózus templomot tervezett ide, viszont mikor 1838-ban egy földrengés megrepesztette a félig kész épületet, azt rossz jelnek vélte és abbahagyatta az építkezést. Máig így maradt. Az oldalán szerénykedő hófehér bejáraton lépünk be, majd elcsodálkozunk.
Egyelőre nincs overdózisunk Buddhából, pedig már rengeteg alakban tekintettük meg. Mégis tud új arcot mutatni. A Mahamuni Pagodában például a világhírű Arany Buddhába botlunk, ami egyébként bronzból készült, viszont az elmúlt 300 évben a hívők serege aranylemezekbe öltöztette.
Ex fővárosokban tobzódunk: Amarapura 1364-től 400 évig volt a királyság fővárosa. Itt sem maradunk kolostor és emlékmű nélkül. Az ember fia a XXI. században ritkán utazik lovaskocsival. Most ezt is megtapasztaljuk, amikor a Bagaya teakfa kolostort látogatjuk meg.
Ezt az egyedülálló épületet 267 teakfa oszlop tartja. A trópusi-monszun éghajlaton szükség is van erre a nemes faanyagra, ami nem vetemedik, ellenáll a rovarok és rágcsálók támadásainak, és soha nem korhad el. Sem az eső, sem a napsütés nem tud kárt tenni benne. Errefelé mindkettőből kap eleget. Következő uticélunk a Sagaing-dombság, ahol – nem túlzok, bár takkra nem számoltam meg - 600 darab (!) gyönyörű, hófehér pagoda és kolostor áll. A Burmára egyébként is jellemző, mély vallásosság egyik központjában járunk, kábé 100 meditációs központban 3000 szerzetes él, és imádkozik, nap mint nap.
Másnap mindezt felturbózzuk, méghozzá abban a pillanatban, amikor Baganban leszállunk a repülőről. Ez ugyanis Burma Angkorja, a világ egyik legcsodálatosabb és legmisztikusabb helye. Az ősi város 400 évig volt a Pagan királyság központja, akkor 10.000 (azaz tízezer!) buddhista templom, kolostor és pagoda alkotta. Ma ez az ország No. 1 turista attrakciója, Ázsia egyik legjelentősebb régészeti lelőhelye.
Képzeljetek el egy elvarázsolt fás-cserjés völgyet a sziklás hegyek karéjában, amiből 2-3000 kisebb-nagyobb épület, torony emelkedik ki. Edvárd szíve szerint mindegyikről áradozna néhány bekezdést (így biztosítva, hogy még a leglelkesebb olvasók is elkattintsanak a 2500. táján) de nem teszi. Csupán pár helyet emel ki: az 1105-ben épített Anandar templomot, a „burmai Westminster Abbey”-nek nevezik. (szerintem szebb…) A Sulamani templom harmonikus, soktornyú épület, a főtemplomra hajazó boltíves bejárattal. Beléptünkkor a kertben nyüzsgő kereskedősereg fogad minket, így aki erre gerjed, tele tankolhatja magát szuvenírekkel. De a csúcs a bagani naplemente, amit kötelező a Shwesandaw templom tetejéről élvezni. A piramis-szerű épület teraszáról elénk tárul az egész medence, és a hosszas szájtátás során tényleg több ezer templomot látunk. A majdnem körpanoráma kábé a világ egyik legszebb táját varázsolja elénk.
Másnap szükségünk is van a 8 órás utazásra, hogy leülepedjenek bennünk a látottak. Persze azt még nem sejtjük, hogy a következő két nap okán is érdemes kiürítenünk lelkünk memóriakártyáját. Mert elérkezünk a Shan-fennsíkra, ahol utunk trópusi dombok, völgyek, bambuszerdők között kanyarog. De az igazi endorfin-fröccsöt a falvak jelentik. Itt élnek a shan, a palaung, a pa-o (ugye, ezt tudtad?) és még számos más törzs képviselői, akik révén néhány évszázadot (ezredet?) visszaugrunk az időben. Az egyik faluban egy vendégszerető családnál ebédelünk, gyékényen ülve, kis asztaloknál, színes falak között, és királyok vagyunk! 
Hogy ma nem keltünk fel hiába, arról esti vendéglátóink is gondoskodnak: a vacsorát a Hti Thein kolostor szerzetesei készítik el nekünk. Majd egymásba tolt matracokon itt töltjük az éjszakát. 70-80-as évek balatoni KISZ tábor feelingje (remélem, van aki még tudja, miről beszélek) Ázsiába oltva!
Ébredés utáni rossz kedvünk oka csupán az, hogy az Inle-tó burmai kalandozásunk utolsó állomása. De csakazértis kiélvezzük az utolsó cseppig! Víz fölé épített bungalóinkból egész napos kirándulásra indulunk. A tradicionális – kinézetük ellenére stabil – csónakokba szállva először a védett madárrezervátumot csodáljuk meg. Meg persze a minket körülölelő vidéket, a hegyeket, a vizet és az azzal összenövő tengerkék eget. És az itt élő törzseket, akiknek mindennapjaiba pár órára bepillantást nyerünk. Láttatok már csónakjaikban állva, egyik lábukkal evező halászokat? Vagy úszó falvakat? Ha a válaszotok nem (erre egy szabad szemmel is jól látható összegben mernék fogadni), viszont szeretnétek látni (ebben erősen reménykedem) akkor Burmát nektek találták ki!
