Barakablog Járj végére a világnak!

Győri Attilát előző posztunk végén büszkén és boldogan hagytuk a Dolomitok egyik sziklaperemének szélén. Most két legérdekesebb élményét osztja meg velünk.  

Nagyon sokan összetévesztik a tériszonyt és a félelmet. Könnyebben mondja ki az ember, hogy tériszonya van, mint hogy fél. Mert ez utóbbi sokak szerint gáz. Pedig aki beismeri, az megtette az első lépést annak legyőzéséhez. Két sztorim e két érzésről szól.

 

Az egyik első ferrátázásunk a Dolomitokban Cortina környékén volt. Az út elején egy szűk alagútba jutunk, ahol az utolsó métereket már csak kúszva, elemlámpával tudjuk megtenni. A kijárat függőleges falba torkollik, ami 15 méteres szakadékban folytatódik. A pereme, ahová kilépünk, kábé 10 centi széles. Szóval keskeny. De gyönyörű hely! (Emlékeztek, ugye, a térélmény!). A csapat végén mentem, amikor kiléptem a párkányra, két srácot láttam, akik már bekötötték magukat, de még valamin molyoltak. Mondtam nekik, hogy indulás fiúk, mert nagyon lemaradunk! Oké, egy perc. Eltelt egy perc, aztán kettő, majd három és meg sem mozdultak, viszont egyre bizonytalanabbá váltak. Ártatlan kérdésemre bevallották, hogy nekik bizony kőkemény tériszonyuk van, az orvosuk receptre írta fel nekik a túrát, mondván remek sokkterápia. Miután magamban a drága doktor úr összes felmenőjét megbecstelenítettem, elmondtam nekik, hogy semmi baj, nyugi, ahogy tanultuk, ne nézzetek, le, csak arra figyeljetek, amit csináltok, satöbbi. Szép lassan elindultunk és, nem mondom, hogy világbajnok tempóban, de célba értünk. A következő napokban nagyon vidáman, lelkesen végigjárták velünk a teljes utat, a végén pedig elmondták, hogy ez mekkora királyság volt nekik, legyőzték saját magukat, hajrá ferráta!
 

Vagy: adott egy fiatal, kedves, nagyon jó erőnlétben lévő hölgy, aki az első napot végigcsinálta, de látni lehetett rajta, hogy többször is kikandikált a komfortzónájából. Vidám csapatunk másnap reggel erőtől duzzadva lépett ki a buszból egy hatalmas hegy lábánál. Felmutattam a fölénk – függőleges falként – tornyosuló sziklára, mondván, hogy gyerekek, ennek teteje a mai cél. Ő felnézett, mint a mesében a kis törpék az óriásra, és elkezdtek csorogni a könnyei. Nagyon megijedt, mondta, hogy ezt ő nem! Mivel tudtuk, hogy fizikailag bőven bírni fogja, csak pszichésen kell megerősíteni (magyarán kevés önbizalma volt) érdemes nála próbálkozni. Az út eleje egy nagyon meredek szakasz volt, ahová feljött velünk és onnan senkinek sincs kedve visszajönni. Ekkor már tudtuk, hogy nyertünk! Végig bírta a túrát, és este elmondta, nagyon örült, hogy rábeszéltük. 

Szóval ne csak az jöjjön, aki bírja, hanem az is, aki elhatározza, hogy bírni fogja!