Barakablog Járj végére a világnak!

A Gemenci erdő

Kevés olyan hely van az országban, ahol ártéren, fák, bokrok között lehet kajakozni. A Gemenci erdő Európa egyik legnagyobb természetvédelmi területe, ahol nagyon király dolog össze-vissza csalinkázni. Túránk első napján az érdekes nevű Veránka-szigetről indulva szinte megközelíthetetlen ligeterdőkben evezünk a 30 kilométer hosszú, 7 kilométer széles tájvédelmi körzetben. Itt teljesen a víz az úr, még akkor is, amikor nincs árvíz. A sűrű nyírfás, fűzes tájak egészen különleges feelinget árasztanak. Néha nagyvadakat is látunk, vaddisznócsalád fut előlünk a fák közé, sőt a Gemencet világhírűvé tevő gímszarvasok közül is előcsap néha egy kisebb-nagyobb horda, általában szívet-lelket megremegtető bőgés közepette. Bocs a nagyképűségért, de az őzeket egy idő után már szinte unjuk. Felfelé is érdemes pillantgatnunk: szürkegémek, rétisasok, sólymok köröznek a fejünk fölött. Ez sem mindennapos a pesti flaszteron. És a csönd, ami néha már fáj. Na jó, ekkora fájdalmat sokáig el tudnánk viselni.

A Rezéti Duna ág

A kicsi – ha lány lennék, azt mondanám cuki – süldő vaddisznó hatalmas sivalkodással fut anyja és tesói után. Lemaradt a családjától, mert a megengedettnél kicsit hosszabb ideig napozott a homokos, napsütötte Duna parton. De megérte neki, láthatóan nagyon élvezte. Néhány evezőcsapással odébb egy méretes folyami rák méltóságteljesen mászik ki a vízből. Ilyet utoljára egy dél-francia étterem előtt láttam, jég közé pakolva. Gumival átkötötték a csápjait, szegény rossz állapotban volt. Dunai társa határozottan élénkebb... Egy folyó fölé hajló faágon gyönyörű szürkegém pihen. Közben azért rendesen sasolja a folyót, hátha felugrik egy finom hal. Éhes. Egy szó mit száz, paradicsomi helyeken evezünk, ráérősen. A civilizációtól néhány kőhajításra vagyunk, mégis olyan a környék, mintha az Amazonas világvégi sarkában hasítanánk a wassert. Gemenci ártéri vízitúránk második napján ugyanis a Rezéti Dunán haladunk végig. Ez a 14 kilométeres szakasz a dél-dunai régió leghosszabb és – szerintem legszebb – mellékága. A nagy meder felől evezünk be, és az alsó vége is oda torkollik. A kettő között 30-50 méter széles, gyakran félig kiszáradó ágban haladunk, nagy, íves kanyarokat tudunk magunk mögött. Régen ez volt a Duna főága. Nem vagyok egy hardcore botanikus, de az itt ágaskodó magányos fűzfák látványa megdobogtatja kicsiny szívemet. 
 

A Tejútrendszer legjobb…

…halászlevét Baján mérik. Persze tudom, van a francia halleves, az olaszok is összedobnak ezt-azt, a skandinávok és thaiföldiek is villantanak néha (hogy a győri Matróz kocsma gyöngyszeméről most szót se ejtsünk), de a bajai halászlé az nagyon ott van. Bizonyos Farkas József az 1940-es években tanult meg halat főzni. Elég jól, mert tizennégyszer nyerte meg az országos halfőző versenyt. Gundel Károly javaslatára kapta meg a „Magyarország Örökös Halfőző Bajnoka” címet. Ő a bajai halászlé atyja. Itt azért jó a cucc, mert először is errefelé a legnyüzsgőbb halban a Duna. A partján pedig sok vízimolnár működött, akik két dologból álltak nagyon jól: lisztből és gyerekből. Az előbbit a hallébe főzve sűrű állagú levet kaptak, amivel jóllakatták az utóbbiakat. Így lett a bajai halászlé elengedhetetlen kelléke a gyufatészta. És mi ennek nagyon örülünk, mert jót tesz neki. Pincérünk jóindulatú mosollyal meséli el a hozzá nem értőknek (nekünk) a „kötelező” összetevőket, amely nem más, mint kemény húsú dunai ponty, házi őrölt paprika és egy jó öreg vöröshagyma. Ez azért fontos, mert krémesre sűríti a lét. Fontos kellék még a bogrács, mert nagy lángon, erős forrásban kell főzni. Mi most az étterem konyhájából kapjuk a nedűt, de mennyei ebédünk így is felteszi a koronát háromnapos dél-dunai kajakozásunkra. 

Ne szépítsünk, az ország egyik legszebb táját ismertük meg a legérdekesebb – vízi – nézőpontból.