Barakablog Járj végére a világnak!

A múlt szombat óta több mint 4000-szer (!) mozdult meg a földkéreg Izland legnagyobb jégmezeje, a Vatnajökull alatt. Az átlagosan 400 méter vastag jégtakaró területe jóval nagyobb, mint Pest megye kiterjedése. A legerősebb földrengés 4-es erősségű volt.

Mindez erős magmaáramlást jelez a mélyben. A jégtakaró alatt található ugyanis a Bárdabunga nevű vulkán, ami ha kitör és a kitörése olyan erős, hogy elolvasztja a felette található több száz méteres jégtakarót, akkor abból igen nagy tűzijáték lesz. És áradás, tegyük hozzá.

A vörös zóna Nápolyban nem ugyanazt jelenti, mint Amszterdamban. Sokkal inkább egy sávot, amelyet a most éppen alvó vulkán 120%-osan el fog pusztítani. Itt éli zajos mindennapjait (olaszos közelségben, egymástól jó zsúfoltan) a környék több mint 3 millió lakosából úgy 600 ezer. A Vezúv becsapós: hosszú nyugalmi periódus után kétezer évente tör ki, de akkor nem kímél se embert, se istent. Dél-olasz vulkántúránk első napján vidám csapatunk némi emelkedőt leküzdve érte el a kráterperemet, ahol is - még szunnyadó mivoltában is - érzékelve a természet erejét megemeltük virtuális kalapunkat. Kicsiny az ember a dicső természethez mérve!

Nem is akárhogy! Persze azt tudjuk, hogy ez a vulkán akkor is nagyjából megbízhatóan 10-15 percenként produkál látványos lávaszökőkutakat, amikor épp a barátságosabb arcát mutatja. De nem most! Igazság szerint a Stromboli emberemlékezet óta működik, már az ókorban is természetes világítótoronyként segítette a hajósokat. Most tehát csak a kitörés intenzitása emelkedett jelentősen. Ez a mostani intenzív robbanásos kitörési szakasz augusztus 6-án kezdődött. 600 méteres magasságban egy nyílt repedés keletkezett, ahonnan nagy intenzitással kezdett ömleni a bazatláva a Sciara del Fuoco lejtőn egyenesen a tengerbe. A lávaöntés erőssége változó, átmeneti csökkenés után most ismét növekedni látszik.

A repülőnk alatt elterülő táj olyan, mintha valaki egy barna papírt összegyűrt, majd lazán a tengerbe dobott volna. Gyűrt vonalak, bemélyedések, öblöcskék, félszigetek, hasadékok, völgyek. Ezzel az élménnyel retinánkban landolunk a sziget egyetlen nemzetközi repterén, Keflavíkban. A "vík" izlandiul öblöt jelent, ezért érthető, hogy a lakott és kevésbé lakott területek nevének fele így végződik.

A szerkesztőség egy Baraka pólót sorsol ki azok között, akik elsőre - hibátlanul - ki tudják mondani következő úti célunk nevét, amely így hangzik: Landmannalaugar. Aki ide téved, az majdnem a Holdon jár. Busz-terepjárónk (sima buszt ide nem engednek be) tömörített vulkáni hamu-töltésen halad, a szürke-fekete talajt a kavics- és kétajtós szekrény között mindenféle méretű sziklák tarkítják, több aktív, de éppen szunnyadó vulkán esik az utunkba, a csupasz dombok a tengerszemtől a fél Balatonnyi méretig terjedő tavakat ölelnek körül. Nem véletlen, hogy anno az amerikaiak itt gyakorolták a Holdra szállást.

Bízunk benne, sokan hallottatok már a hasonló című mozifilmről. Innen a nevünk. Ron Fricke rendezésében a stáb 6 kontinens 25 országában forgatott; a film évekig készült. Soha nem látott logisztikai és bürokratikus akadályokat küzdöttek le, miközben a lehető megmodernebb technikát használták. Az eredmény magáért beszél.

Az egyik kedvenc részletünk:

Ha nem hallottál a filmről, íme egy kis elemzés Réz András jóvoltából:

A baraka ősi szufi szó, valami olyasmit jelent: áldás, lélek. De leginkább Ron Fricke 1992-es filmjét idézi fel. Egy olyan filmet, amely mostanság népszerűbb, mint amikor készült. Márpedig ez ritkán fordul elő a film világában, hiszen a mozgóképek egyre gyorsabban váltogatják egymást a mozikban, a sikerlistákon. De a Baraka - hála a világhálónak - töretlenül tartja magát, és a kommentek gyarapodása mutatja, hogy újabb és újabb nézők/értelmezők kapcsolódnak be a világába.

A túravezetés 90%-ban pszichológia. Olyan szerepkör, mint az edzőé - meséli Tassy Márk, aki tizen-éve űzi ezt a sportot. És sokszínű, mert minden csoport más. Egy 3-4 napos, 40 fős társasággal viszonylag egyszerű. Ott fennáll a 80-20% szabály, vagyis a résztvevőknek a többiek 80%-ával csak annyi interakciója van, hogy szia-szia. A 20%-kal meg jóban lesz. Viszont egy 2-3 hetes, 10 fős út más tészta: ott mindenki kommunikál mindenkivel, intenzív a csapatélet, akár akarjuk, akár nem. Főleg ha mászós, hajtós, amolyan együtt szívunk, együtt nevetünk túráról van szó.

Ilyenkor szerintem a vezető alaptevékenysége, hogy mindenkivel annyit foglalkozzon, hogy úgy érezze, vele is úgy törődik, mint mindenki mással. Ez nem könnyű feladat, mert a gondoskodás-igény természetesen egyéni. Az út elején meg kell teremteni a bizalmat. Erre sokféle technika létezik, én alapvetően az információadásban és az odafigyelésben hiszek. Szerintem a legfontosabbak a praktikus infók: hol mit vásároljanak, most vegyenek kaját, mert két napig nem látunk boltot, szálloda, időjárás, öltözködés, stb. Alapvetően minél több információt adunk, annál előbb alakul ki a kezdeti bizalom. Ilyenkor a résztvevők hamarabb elmondják, hogy melyik naptól, túrától tartanak, ami számunkra nagyon fontos infó.

Győri Attilát előző posztunk végén büszkén és boldogan hagytuk a Dolomitok egyik sziklaperemének szélén. Most két legérdekesebb élményét osztja meg velünk.

Nagyon sokan összetévesztik a tériszonyt és a félelmet. Könnyebben mondja ki az ember, hogy tériszonya van, mint hogy fél. Mert ez utóbbi sokak szerint gáz. Pedig aki beismeri, az megtette az első lépést annak legyőzéséhez. Két sztorim e két érzésről szól.

Lógsz a kötélen, alattad 200 méter nagy semmi, az izzadság a szemedbe folyik, a bicepszed szétszakad, a térded remeg, az alattad lévők noszogatnak, hogy menjé' má', ne légy nyúlbéla. Én ezt úgy mondom, hogy küzdesz az életedért. Győri Attila, hegymászó-túravezető viszont csillogó szemekkel azt mondja, nagy a térélményed! Hát, ezzel nehéz lenne vitatkozni, az tényleg nagy!

Még mielőtt mindenki becsinál, a via ferrata (pontos fordításban vas út) az esetek döntő többségében nem a fent leírt élet és halál közti szűk mezsgyén haladásról szól. Sőt, még élvezni is lehet. Az egészet úgy képzeljétek el, hogy a sziklás hegyoldalba bizonyos távolságokban szögeket vernek, köztük pedig erős drótkötelet feszítenek ki. Vagy vas hágcsók vezetnek a magasba. Ezeken kell felfelé haladni, feltéve, ha szeretjük az ilyet.

Bor, mámor, Provence.
Magyarok csodálatos kalandozásai Dél-Franciaországban. 

Szürreális a látvány. Ülünk, fekszünk a térdig érő, finom, meleg vízben, mely lágyan csobog körül minket. Természetes hőforrásban van részünk, a kékes-barnás vizet a dombokból egy kis patak szállítja tavacskánkba. Amikor finoman megkavarjuk az alattunk lévő fekete vulkáni talajt, forró áramlatok törnek elő belőle, melyek igen jót tesznek testünknek-lelkünknek. A csillogó hópihék vidám tánc után landolnak a fejünkön, majd gondolkodás nélkül elolvadnak. Kies völgyünket körbezárják a vad, csipkés, lávamezővel borított hegyek. Ha felpillantunk az égre, a Tejútrendszer háromszor három sávos autópályájára ámulunk, amit kábé négymillió fényesen virító csillag szegélyez (nem számoltam meg, de higgyétek el, nem járok messze az igazságtól). A világ végén vagyunk, és ez most nem elcsépelt közhely, hanem szó szerint értendő: vidám kis busz-terepjárónkkal 6 órát zötykölődtünk az utolsó lakott településtől - amit négy darab, a domboldalban elszórt faház alkotott - mire ideértünk.