Barakablog Járj végére a világnak!

Van abban valami fíling, amikor az ember harminchetedmagával bekerekezik egy festői olasz kisváros - mondjuk Riva del Garda - főterére. Hát még 25, emelkedőkkel és festői kilátópontokkal tarkított kilométer megtétele után, ahogy azt előző posztunkban ecseteltük. A tér közepén a csupakő középkori óra- és harangtorony, egyik oldalán a boltíves, loggiás Városháza, másikon a Hotel Sole (napfény, mi más lehetne, errefelé). Mindezt U alakban körbefollya a csupakék (azzuro, you know) Garda-tó. És az egész tele május közepi, sőt, szombat délutáni korzózókkal. A bájos olasz családok (gyönyörű, éjfekete hajú, göndör fürtű gyerekek, szép fiatal asszonyok, fess papák, csinos mammák, délceg nagypapák) elvegyülnek a német nyugdíjasok (rendezett, ízléssel sminkelt nénik, jól fésült, farmeros bácsik) francia és osztrák biciklisek (méregdrága felszerelés, divatos bringás szemüveg) és magyar via ferrátázók (koszos nadrág, üveges, de boldog tekintet) között. Egy délutánnyi időre részesei vagyunk az európai, kifinomult jól-lét csendes hedonizmusának. A teraszok tömve, csakúgy, mint a sörös- és koktélos poharak, fagyistölcsérek, sütistálak. Süt a nap, a vitorláskikötőben ki-be járkálnak az apró hajók, a parti fövenyről nagy svunggal rugaszkodnak el a szörfösök, lassan befut a kis komp a szemközti partról. Milyen szép is az élet, úgy is, mint dolce vita!


Csakúgy, mint előző (és aznap meg másnap) késő este, amikor a rivai és malcesinei étterem teraszán gasztronómiai kalandokba ringatjuk magunkat. Az olasz konyháról már sokat írtak, én szigorúan amatőr evő vagyok, de az biztos, hogy a titka nagyon egyszerű: remek és friss alapanyagok, kevés, de nagyon eltalált összetevő, semmi kencefice. A legkockásabroszosabb helyen is isteni a lasagna, a paradicsomos (szigorúan nem ketchup-os!) gnochi, a frutta del mare, a gombás rizottó, az insalata caprese, vagy éppen a fekete kagyló. A saláta kívánja az olivaolajat, cseppnyi balzsamecetet, a tiramisut se hagyjuk holnapra. Annál is inkább, mert reggel már 8-kor vár ránk Giovanni a sarki kávézó szikár tulaja, aki olyan capuccinot készít - csak itt, csak most, csak nekünk - hogy még saját, hófehér, Monarchiásan kackiás bajsza is beleremeg. A habos gyönyörűséghez kért croissant itt "olaszba" briós néven okoz kulináris élvezetet.

A Garda-tó körül télen síelni kell, nem télen pedig vagy sziklát mászni (ez nem a mi műfajunk), vagy bringázni (ez igen). Ez utóbbi egyébként is kellemes elfoglaltsága az emberfiának. Ez irányú aktivitásunkat még élvezetesebbé teszi, ha mindezt a világ talán legszebb bringaútjain tehetjük meg. Május közepe remek időpont, mert: 1: még nem érkezett meg a szédítő mediterrán meleg, 2: kevés a turista, 3: aki van, az kedves német nyugdíjas.

A geológusok szerint a Garda-tó környéki hegyeket és völgyeket a jégkorszak gleccserei formálták. A hozzáértők azonban látják a szemükkel, hogy ilyen fantasztikus formákat csakis az óriások gyermekei tudtak létrehozni, amikor Lego váraikhoz le-le törtek kisvárosnyi darabot innen-onnan. Aztán megunva a játékot, kicsit odébb lerakták. A délceg csúcsokat még hó fedi, lábaiknál viszont már virágzik a leander és vidáman integet délszaki kedvencem, a palackpálma.

Első nap egy csodás lejtő után jól kiépített bringaúton haladunk a Sarca folyó völgyében, amely hegyek lábánál, szőlőlugasok, középkori falvak és Arco városa (ez a hegymászók és mountin bike-osok Mekkája, világbajnokságok színtere, hangulatos sétálóutcáján található az egy négyzetcentiméterre eső legtöbb túrabolt) után lágyan hatol a tóba. Szintemelkedés nulla, élvezeti faktor ezer! Szállás tök jó, közel a sok kávézó, étterem, bolt.

Az Azori-szigeteken való időtöltés a nyugalom maga. De! Nagy ívben kerülje el, aki mediterrán éjszakai életre, nagy piálásokra, shoppingolásra, homokos strandon való leégésre izgul. Egyéb örömök jellemzik a Portugáliához tartozó, kilenc vulkanikus szigetből álló földdarabon az időtöltést. Az Atlanti-óceán közepén, 1.500 kilométerre Lisszabontól nem adja magát könnyen a természet. Viszont csodálatos: zöldellő, virágzó, élettel teli szárazföldeken, ananász-, kávé, vagy teaültetvényeken, apró tavak mentén haladunk át, míg felkapaszkodunk egy-egy vulkáni csúcsra, vagy letúrázunk a vad, sziklás tengerpartra.
Amit viszont garantálunk: innen is, onnan is eláll a lélegzetünk a látványtól!


Pont, mint azoknak a helyieknek (akkor még turisták ritkán tévedtek arrafelé), akik 1957. szeptember 16-án heves földrengésekre riadtak. Ekkor még nem sejtették, hogy Poszeidon (a tenger istene) és Démétér (a föld termékenységének istene) féléves ádáz harcának passzív szemlélői, mi több, elszenvedői lesznek. A derék Démétér új frontot nyitott kettejük több millió éves küzdelmében. Így lőn, hogy Faial szigete mellett, a festőien szép nevű és fekvésű Capelinhos szikláknál az óceán hirtelen forrni kezdett, majd izzó lávát lövellt ki magából.

Mond valamit, hogy dealpin jellegű éghajlat? Kelet-alpi flóravidék, stájer flórajárás, esetleg Praenoricum flóravidék, göcseji flórajárás? Semmi baj, folytatom: sárgafejű és tüzesfejű királyka, keresztcsőrű süvöltő, csíz, erdei szürkebegy? A ragadozó madarak közül darázsölyv és gyöngybagoly? (Ez utóbbi védett). Kapiska? Kisemlősök: csalitjáró pocok, pirókegér. Oké, egy utolsó mentőkérdés: az egyetlen nagy, összefüggő kiemelt területe a Nádasd-Szőcei-fennsík. Szóval? Na jó, utolsó utáni segítség (még ne telefonálj): néha összekeverik a szomszédos Vendvidékkel. Természetesen nem a helybéliek, vagyis az őrségiek!

Az Őrség király hely! Nemcsak történelme (igen mozgalmas), fekvése (gyönyörű), rengeteg fenyő- és bükkerdeje, szép falvai, sok fazekasműhelye, meg a dödöle (amiből, mint tudjuk, egy tál van, abból ettünk, minek következtében kertbe mentek a tyúkok, satöbbi) és a tökmagolaj miatt…, hanem még miért is? Mert mindezek miatt rettentő jókat lehet benne barangolni, és/vagy bringázni. Honfoglaló őseink a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. E derék emberek a nagyszámú magaslatokról sasolták az ellent, aki főleg német orcában próbálkozott. Fárasztó munkájuk fejében kiváltságokat kaptak, például közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, ami a magyar középkorban komoly nem semmi volt.

Egy Balaton-körbebiciklizés alatt az alábbi embertársainkra számítsunk, szembejövő forgalom gyanánt:

A profi: egyhuzamban teszi meg a 210 kilométert. Több százezres verseny canga, hozzáillő méregdrága felszerelés, hajlott hát, merev tartás, kocka has, minimum 30-as tempó, rendíthetetlen tekintet. Fogyasztás: müzli, sport (energia)ital, általában több tízezres spéci bringakulacsból, esetleg hátizsákból szívószállal. Szigorúan menet közben eszik, iszik (pisil?). Nem élvez, sportol! Jelszó: Minden perc számít! Sosem köszön (vissza sem…)

A nyugati turista: német, esetleg holland, ritkán osztrák, német bürger: könyvelő, ügyvéd, adótanácsadó, gimnáziumi tanár és felesége. Drága, jó minőségű városi bicikli, rengeteg cucc a csomagtartón, kormányon térképtáska részletes térképpel, laza felszerelés, egyenes derék, vidám tekintet. Jelszó: Érezzük jól magunkat! Mindig köszön. (általában mosolyogva)

Régóta dédelgetett álmunk valósul most meg: blogot fogunk írni! Nem a bátorság hiányzott, hanem az idő, ami ahhoz kell, hogy igazán tartalmas és hasznos tartalmak szülessnek. Olyanok, amikre rászánjátok az időt.

Hajdu László sietett a segítségünkre, aki egyrészt profi újságíró, másrészt tapasztalt utazó, harmadrészt sokszoros törzsutas a Barakánál. Együtt igyekszünk vinni a Barakablogot. Olvassátok, szóljatok hozzá, terjesszétek és mondjátok el a véleményeteket! Például arról, mit olvasnátok itt szívesen.

[ Serfőző Zoltán ]

Addig is Laci bemutatkozása:

Háromféle ember létezik: élő ember, holt ember és utazó. Legalábbis szerintem. Az utazó átmenetet képez a két alapvető létállapot között. Más állapotban van, egyedi és megismételhetetlen módon látja a környező világot, csodálkozik rá az ismeretlenre, tájban, városban, emberben, kultúrában, ételben, italban. Könnyedén lebeg, mosolyog a nagyvilágra, vagy keményen koncentrál, izzad, mászik, teker. Folyton tele van adrenalinnal, meg endorfinnal. Szóval nagyon él, de mégis nagyon máshogy. Fantasztikus érzés! De lehet, hogy csak én gondolom így. Aki mellesleg grafomán vagyok, imádom leírni azt amit láttam magam körül, széles e világon!
Mindenestre ezzel megválaszoltam a magamnak feltett kérdést: miért írok én blogot az utazásról.