2015 március 18. 01:18 Lisszabon bizony – nem kell bizonygatnunk – eléggé Európa nyugati széle. A várostól csupán 40 kilométerre található a Cabo de Roca, amelyet a kontinentális Európa legnyugatibb pontjaként marketingálnak. A portugál fővárosból mégis szolid 2000 kilométert kell nyugatra repülünk, hogy megérkezzünk Európa tényleg legnyugatibb szegletébe, az Azori-szigetekre. A kilenc vulkanikus földdarab az óceán-közepi hátságon fekszik (lásd: Izland), 1/3-2/3 távolságra az öreg kontinens és Amerika között. Portugál fennhatóság alatt áll, de Madeirával együtt annak autonóm területe.
A szigetcsoport elnevezésén máig rugóznak a nyelvészek, történészek. Egyesek a héja-eredetre (portugálul açor) esküsznek, mondván e büszke szárnyas szabad szemmel is jól látható mennyiségben fordul elő errefelé. Mások szerint, mivel a szigetek távolról kék fényben tündökölnek (portugálul azures), innen a név. Úgy tűnik a madárpárti tábor áll nyerésre, mivel a szigetek lobogóján büszkén feszít a héjamadár. Némi USA-sas beütés fedezhető fel rajta, és – nagyon kreatív elgondolás! – a 9 szigetet jelképező 9 csillaggal egyensúlyoz.
A csendes kisvárosokból, falvakból, tanyákból, és buja zöld hegyes-völgyes vidékekből álló szigetek lakói békések, mint a ma született bárány. Ez nem volt mindig így, a zord partoknál a régi szép korokban vad tengerészek, hódító kalózok, királyhű zsoldosok és kapzsi kereskedők adták egymásnak a kilincset. Bár egyes – mai okkult világunkban népszerű – tudósok szerint az Azori-szigetek a legendás Atlantisz maradványai, a történet inkább úgy kezdődött, hogy Tengerész Henrik – nevéhez méltóan – meg akarta hódítani a fél világot, a szívének oly kedves Portugália számára. A projekt egyik részfeladataként indított útjára egy bizonyos Gonçalo Velho nevű úriembert 1427–ben, aki fogta magát és felfedezte írásunk tárgyát. Ő használt először karavellákat hosszú útra, ez a típus ugyanis eredetileg part menti halászhajóként szolgált. A szigeteket 1432-től telepítették be a portugálok. Ám ha pillantásunkat régebbi korok kútjába vetjük, már az ókori karthágóiak is ismerték e földeket. Később szerepeltek a „hivatalos felfedezésük” előtti térképeken is, például egy, a Mediciek által 1351-ben készíttetett nyomaton, sőt egy XIV. század végi katalán térképen. At the end of the day, a legfürgébbek mégis a portugálok voltak.
Ők viszonylag békességben éltek a tudattal, hogy a spanyol-portugál (1580-tól 1640-ig tartó) perszonálunió idején a szigeteket – bár jogilag továbbra is hozzájuk tartoztak – Spanyolországból kormányozták. Kolumbusz 1492-es felfedező útjáról hazatérőben kikötött Santa Marián, ami azért – valljuk be – nem borította fel fenekestül a helyiek nyugis életét. Ezután intenzívebb időszak következett: a szigetek Amerika felfedezése révén a kereskedelem és a hadászat epicentrumába kerültek, optimális fekvésük végett. Jöttek is bőven a betelepülők, legnagyobb számban a francia kereskedők. Rossz nyelvek szerint az ő szorgoskodásuk eredménye, hogy ma a lakosság nagyobb része fehérebb bőrű, mint a portugálok. A francia térhódítást a hispánok nem nézték jó szemmel, ezért II. Fülöp spanyol király katonái némi vérengzés árán kiűzték a gallokat. Majd, hogy más nációknak se jusson eszébe idetelepülni, az évszázadok során 161 katonai objektumot húztak fel a part mentén és a lankákon. A XIX. században a transzatlanti hajózás fellendülése szabad szemmel is jól látható mértékben dobta meg a szigetlakók életszínvonalát, elhozva az aranykort. De – mint mindennek – ennek is vége szakadt, az ok megint prózai: az izgága népek felfedezték, hogy repülővel olcsóbb és gyorsabb közlekedni a két kontinens között, mint hajóval, és nem is kell kikötni a szigeteken.
Ma az Azori-szigetek erdős, hegyes tájain nyugalom és béke honol, a kalózok, tengerészek, kalandorok és egyszerű bevándorlók leszármazottai marhatartásból, szőlő, dohány, tea, cukorrépa termesztésből és halászatból éldegélnek. És – mondanom sem kell – az idegenforgalom is nagyban fejlődik.
