2015 március 24. 00:05 Ha egy lappnak, úgy köszönsz, hogy „Szervusz kedves lapp barátom, hogy vagy!”, akkor legjobb esetben csúnyán néz rád, ha viszont egy harcias lappal akadsz össze, akkor simán bemoshat egyet. Mert ők „számi”-nak hívják magukat, a lapp kifejezés megalázó számukra. Szóval, a számik a Lappföld (Sápmi) nevű terület lakói, a mai Finnország, Norvégia, Svédország és Oroszország (Kola-félsziget) területein szétszórva élnek körülbelül nyolcvanezren. Eredetmítoszuk szerint – mivel a medve náluk szent állat – egy számi lány és egy medve házasságának gyümölcsei. Ezzel szemben a kutatók ma sem értenek egyet e kérdésében: egyesek (főként a nyelvészek) szerint az uráli, finnugor népcsaládhoz tartoztak (vagyis a mi ük-unokatesóink), mások (az orvos-kutatók) azt mondják, hogy embertanilag különböznek az uráli népektől. Hát, mi itt és most nem fogunk igazságot tenni, még szerencse, hogy nem is ez a posztunk célja.
Az biztos, hogy a jégkorszak beköszönte előtt még jóval délebben éltek, viszont a számukra oly kedves – és minden szempontból az életüket jelentő – rénszarvasok vándorlása, valamint a nem mindig barátságos norvég, finn, svéd terjeszkedés északra kényszerítette őket. A számik az utolsó nomadizáló nép Európában. A lapp-rénszarvas együttélés dominanciája mellett a 17. század végéig élt a halász-vadász életmód is. A csordatulajok ma is minden tavasszal északra, a tengerhez vándorolnak jámbor nyájukkal, ősszel pedig visszajönnek a szárazföld belsejébe, téli szálláshelyeikre. Itt vágják le a már téli bundát növesztett, meghízott állatokat. A prém ma is fontos exportcikkük, de évszázadokig az elsődleges fizetőeszközük is volt. Anno a svédek, finnek, oroszok számára is ebben tudták le az adót. A rénszarvas húsából meg jól lakik a család.
A számi társadalom alapja a siida, vagyis a családok közössége volt. Egy adott siida egy bizonyos területen vándorolhatott, vadászhatott, halászhatott, ha valaki áttért a másik család területére, akkor – jó esetben – vérző orral battyogott haza.
Hitviláguk
Ma már a legtöbb számi protestáns, az orosz vidéken pravoszláv, de azért megmaradtak náluk a természethit elemei is. Ennek okán mindennek lelke van; az állatok, növények kultusza mellett még a különleges formájú köveket is tisztelték. Szerintük Isten és ellenlábasa, Baergalat teremtették a világot, de sok más mellékistenben is hittek. Ennek alapja a sámánhit volt. A szertartás fontos része a jojka, ami szöveg nélküli ének, kommunikációs eszköz, ima és varázshangzás egyben. A halott hősök idézésére, tőlük való segítségkérésre használták. A szellemek ugyanis nem izgatják magukat az emberek mindennapi beszédével, de felfigyelnek a rendkívüli hangokra, szavakra. Ezért a jojkában használatos szavak egy részét tilos használni a mindennapokban. Kívülállónak szinte lehetetlen elsajátítani, ezért az autentikus nótafákat nagy becsben tartják.
Népszokások, ünnepek
A számi szokásokat nem a rokokkó etiketthez igazították, sokkal inkább az északi praktikumnak hódoltak. A házasságokról a szülők döntöttek, amelyben a rénállomány nagysága kiemelkedően fontos szerepet játszott. Lánykéréskor a leendő vőlegény egy férfirokonával és az apjával látogatta meg a lányos házat. Míg a két segítő a sátorban egyezkedett a menyasszony apjával a lényegről, a hozományról, addig a – nem szívbajos – vőlegény valamilyen hasznos tevékenységgel foglalta el magát, péládul tűzifát vágott. Egyrészt levezette irtózatos feszkóját (igent mond a drága lány, vagy elutasít), másrészt egy perc se menjen veszendőbe… Pozitív válasz esetén prémekből és ékszerekből álló ajándékot adott át menyasszonyának, majd „cserébe” ott aludt aznap éjszaka. Ezzel el is dőlt az ügy. A vőlegény egy évig leendő apósánál szolgált, így a kedves papa kipróbálhatta, mennyire szorgos-dolgos a legény.
Gyerekszüléshez régen külön sátor szolgált. A csecsemőt először hóban (télen) majd meleg vízben fürdették meg és csak e fordított szauna után helyezték el a jól megérdemelt bölcsőbe. A gyerek nevét a sámántól készen kapta a család. A gyermekkötvényt is rénben mérték: minden csecsemő kapott szüleitől pár szarvast, így mire felnőtt, azok szaporulata képezte a hozományát, önálló életének alapját.
Az életút másik végét, a temetést sem komplikálták túl, a múlt századig a felszíni temetkezés volt jellemző: a holttestet vászonba csavarták, szánra tették, a temetőben lefektették, majd kövekkel borították. Ha volt a közelben barlang, akkor ott temetkeztek. Az aktust követő harmadik napon halotti tor keretében áldozták fel azt a rénszarvast, amelyik a temetőbe húzta az elhunytat. Hitük szerint a holtak lelkei úgy repülnek, mint a madarak, költözésükkor hatalmas szél kerekedik.
Ma
Szerencséjük van, hogy a világ talán legtoleránsabb régiójában élnek. Norvégiában az állam úgy támogatja régi életformájuk fennmaradását, hogy monopóliumot ad nekik a rénszarvas-tenyésztésre. Szabadon vándorolnak Finnország, Svédország és Norvégia között. Politikai és kulturális autonómiájukat a Számi Parlament és a Számi Tanács biztosítja. A rénszarvas-szán helyett motoros közlekedési eszközzel mennek haza jól fűtött, ingyenes internet hozzáféréssel rendelkező házaikba. Hisz’, ne feledjük: a nyugati világ legfejlettebb részén élnek, még ha annak zord peremén is.
