2015 augusztus 05. 05:00 Az Atlanti-óceánban, az anyaországtól 1000 kilométerre fekvő kis sziget a világ egyik legérdekesebb botanikai kísérletének helyszíne. Tengerész Henrik szerezte meg a korona számára, és ha már így tett, betelepítette öt égtáj növényeivel. Történt ugyanis, hogy a jó portugál hajósok, felfedezők a világ minden tájáról összeszedtek ezerféle növényt, amelyek nagy része azonban nem bírta a szárazföldi kiképzést. Madeira éghajlata viszont kifejezetten ideális a rengeteg féle faj együttélésének. Itt minden adott: a Golf-áramlat miatt nagyon kicsi az éves hőingás: nyáron 20, télen 15 fok az átlaghőmérséklet. A szubtrópusi és óceáni éghajlaton – középen húzódik az éghajlat-választó hegység – jól elvannak egymás mellett az ausztrál fafélék a dél-amerikai virágokkal, az európai növények az ázsiai kultúrákkal. Szóval az egész sziget egy nagy botanikus kert. És ott vannak még a botanikus kertek, amikről később lelkendezünk.
Egyelőre vissza a portugál fonálhoz: Tengerész Henrik a szőlő és a cukornád betelepítésével indított. Olyannyira, hogy a sziget a 15.-17. század világgazdaságának egyik meghatározó szereplője lett. Mindez természetesen elhozta a jólétet, ebből építették a portugál stílusú városokat. Pechjükre „közbelépett” az újvilág: a világpiacra betört a brazil cukor, amely olcsó rabszolgamunkával termelt. Madeirán beütött a krach: a súlyos gazdasági válságban a sziget csak a földrajzi helyzete és a közlekedési csomópont szerepe miatt nem „süllyedt el.” Szintén a 15. században telepítették be az első szőlőtőkéket, megindult a bortermelés.
A következő nagy fellendülés Portugália függetlenné válásának köszönhető, amely okán a gyenge új országra Anglia egyoldalú kereskedelmi szerződéseket kényszerített. Ennek eredményeként telepedett meg sok angol és skót család, akik új szőlőműves és bortermelő kultúrát hoztak magukkal. Rossz nyelvek – például a portugálok – szerint a britek semmi újat nem hoztak, csak az általuk hozott ital a hosszú hajóúton a meleg, zárt hordókban megérlelődött, és az új telepesek a szükségből erényt kovácsoltak. Tök mindegy, a lényeg, hogy a madeira bor a 17. század második felében ismét behozta a őket a világtérképre. Legismertebb fajtái az édes desszertborok, de vannak száraz, aperitifként fogyasztható változatai is. Az újbort 4-6 hónapig hőkezelik, „madeirázzák” (napon, üvegházakban vagy hőkamrákban), majd néhány évig hordókban, palackokban érlelik. A borágazatot napjainkban is az angol családok uralják.
A cukornádnál és szőlőnél ma sokkal sűrűbben találkozunk a hatalmas banánültetvényekkel. Az öt kontinensen népszerű gyümölcs nagyon vízigényes (1 kg-hoz kb. 1000 liter víz kell), ezért itt kell szólnunk az egyik fő attrakcióról, a levadákról. Mivel a helyi talaj beszívja, és nem engedi ki a vizet, a sok ültetvény miatt égető szükség volt öntözésre. Ezt az évszázadok alatt nemcsak hatékonyan, de nagyon látványosan oldották meg. A levadáknak nevezett csatornák több szintben futva behálózzák az egész szigetet. 1400 kilométer hosszúak, sőt 85 kilométeren át alagutakban futnak. Nagy becsben vannak, mindegyiknek külön neve van. Mellettük, vagy a peremükön ösvény fut, a turisták nagy örömére. Itt ugyanis trópusi őserdő-szerű környezetben túrázhatunk, kb. 1000 méter magasan.
A virágok mellett a behozott gyümölcsökből is Atlanti-óceánt lehet rekeszteni. Az ananásztól a sárgabarackig, a dinnyétől a mangóig, a fügétől a papayáig oldalakat tölthetnénk meg. Jelentkezzen, aki hallott már a guaváról, a pitangáról, a cherimoyáról, vagy a tomatillóról.
És végül a botanikus kertek, amik a főváros, Funchal fő nevezetességei. Általában gazdag családok egykori rezidenciájából és az azt körülölelő hatalmas parkokból állnak. Itt minden van, amiről biológia órán hallottunk (meg amiről egyáltalán nem): a kertekben tarka madarak (teszem azt pávák) sétálnak a kaktuszok, banánfák és az ezerféle színben pompázó virágok között. Vannak tematikus kertek, mint például egy osztrák házaspár által kialakított orchideakert. Madeira leggazdagabb családja, 1885 óta a Blandy família. Ők a barokk franciakertet ötvözték az angolkert elemeivel, mindezt úgy, hogy az utóbbi észrevétlenül megy át egy erdőbe. Ki tudja miért, ők a kaméliákra buknak, ezért azt ültettek, dögivel. A Casa Velha do Palheiro, a különc Esmeraldo de Vasconcelos de Antouguia Bettencourt (tényleg ez a neve…), Carvalhal grófjának vadászkastélya volt. Eredetileg vadaskertnek szánta, de így sem lett rossz. Az épületet a múlt század végén luxusszállóvá alakították. Így még jobb.
Utóirat: kedvencem, a Harry Pottert idéző sárkányvérfa, ami a – most kapaszkodjatok! – csodabogyófélék családjába tartozik. Csak nem erre járt Rowling asszony?
