2015 április 13. 05:00 Ideális búvóhelyek, rejtekutak, báli forgatagok nagytükrös termekben, intrikák homályos folyosókon, vad kerti partik, hedonista vadászatok, orgiák, összeesküvések – mindezen sűrű élvezetekhez mi nyújthatna szebb hátteret a francia királyok és arisztokraták népes seregének, mint a Loire menti kastélyok? Rajtuk kívül olyan jelentéktelen :) elmék éltek és alkottak itt, hosszabb-rövidebb ideig, mint – a teljesség igénye nélkül – Szent Márton püspök, Leonardo da Vinci, Descartes, Balzac, Rabelais.
A Loire Franciaország leghosszabb folyója; több mint 1000 kilométeren kanyarog az ország közepén. A „tündérkertnek” nevezett terület, a kastélyok hona a Chambordtól Angersig terjedő, bő 200 kilométeres szakasz. Története nagyon hétköznapian (a középkorban nem ritkaságszámba menően) indult: a százéves háborúban, 1418-ban a tizenöt éves francia trónörököst, a későbbi VII. Károlyt kimenekítették a feldúlt Párizsból és Chinon kastélyában helyezték biztonságba. A rejtekhely annyira bejött a későbbi királynak és népes kíséretének, hogy a „Királyok völgye” a francia főnemesség kedvelt üdülőhelyévé vált. A szelíd folyópartot, rengeteg erdőt, kastélyokat, és kisebb-nagyobb városokat végigjárva ezen egy cseppet sem csodálkozunk. Felsorolhatnánk mind az X+1 csodás kastélyt, amivel több vaskos könyvet töltenénk meg, ezért itt és most be kell érnetek egy szubjektív válogatással.
Chambord a vidék legnagyobb reneszánsz kastélya. Felépítésére sem az időt, sem a munkáskezet nem sajnálták: 1800 szakember 15 éven keresztül építette. 440 helyiséget létrehozni tényleg időrabló foglalatosság. Az akkori korból apait, anyait beletettek, a hófehér épület egyszerre lovagvár és ékszerdoboz, a tetejéről tornyocskák, kémények döfnek az égre. Kicsit talán sok is a jóból – szerintem – súrolja a giccs határát. Állítólag maga Leonardó is beszállt a munkákba, sőt a híres kettős csigalépcsőt maga a Mester tervezte. A körötte terpeszkedő füves zöld kert rövid séta után sűrű erdőbe torkollik, ahol szinte várjuk Robin Hood felbukkanását, dacára annak, hogy az egy másik ország.
Amboise-ban halt meg Leonardo; a kastély kertjében, a Szent Hubertus kápolnában temették el. A folyó fölé magasodó domb tetején álló kastély mohón rátelepszik a festői kisvárosra. Amboise is királyi kastély volt, XIII. és XIV. Lajos is imádott itt időzni, sőt a híres négy muskétás is itt szállt meg, amikor errefelé sodorta őket a hadi szerencséjük. A tervezők látványosan ötvözték a gótikus és reneszánsz palotaépítészet csúcsait. Számtalan termében bútorgyűjteménybe és méregdrága díszekbe botlunk, a kerti padokon megpihenve pedig egyik oldalon a Loire-ra, másikon a városkára és a környező dombokra esik könnyed pillantásunk.
Blois egy elképesztően szép kisváros pofátlanul csodás várkastéllyal a közepén. Sodró története során egy percre sem volt az unalom szigete: hét francia király és tíz királynő rezidenciájaként szolgált, falai között született XII. Lajos, unalmas perceiben itt forralta mérgeit Medici Katalin, és itt szúrták le Guise herceget. (Rövid kitérő: a francia hadak főparancsnokává kinevezett herceg sikereinek tetőpontján állt, egyesek már királyként éltették. Ez kevésbé tetszett III. Henriknek, aki tőrbe csalta, személyi testőrségével, az ún. negyvenötökkel meggyilkoltatta. Tetemét ott helyben elégették, hamvait a Loire-ba szórták.) Még szerencse, hogy az ilyen történetek nem látszanak az épületeken… Ezzel szemben amit valóban látni, az a négyféle építészeti stílus, amik harmonikusan oszlanak el az egyes épületszárnyak között. Mégis mindenki a fantasztikus, csavaros-csipkés I. Ferenc lépcsőtől ájul el.
A kastély falai között 35.000 műkincs vár ránk, persze, csak ha van elég időnk. Nyári estéken nemcsak a környékbeli egyetemisták örülnek, hanem a turisták is, amikor előzőek az udvaron hősies francia lovagoknak és gaz, idegen haramiáknak öltözve csapnak össze, utóbbiakat szórakoztatva. A francia kreatív ipar is kitesz magáért, áprilistól szeptemberig minden este hang- és fényjátékok ejtik ámulatba a drága nagyérdeműt.
Sajnos egy blog felettébb szubjektív műfaj, ezért most végig kell olvasnotok (ha akarjátok) e sorok írójának legnagyobb kedvencét, a kastélyok kastélyát, a már nevében is elbűvölő Chenonceau–t. Nem franciások, ki tudjátok ejteni? Talán valahogy így: sönonszo. Adott a Loire egyik csendes mellékfolyója, a Cher, buja erdővel borított vízparttal. A folyócskára merőlegesen pottyantották rá e kis gyöngyszemet. A „Hat hölgy kastélyának” nevezett hófehér csoda tulajdonosai mind a szebbik nemből kerültek ki. II. Henrik kedvesétől, bizonyos Diane Poitiers-től például a király halála után annak özvegye, Medici Katalin vette el a kastélyt. A szép hölgyektől nem áll távol az édes bosszú: Katalin uralkodóként arra kényszeríttette Diane-t, hogy Chaumont kastélyért „cserébe” adja át neki Chenonceau-t. Mivel előbbi erődítményszerű, nem túl barátságos lak, Diane nem örült a deal-nek. Szegény pára! A föld lakosságának 99,99%-a elalélna a boldogságtól... De vissza a fősodorba: a folyón átívelő Chenonceau épülete maga a tömény báj: báltermek, fogadótermek, galériák, reneszánsz lakosztályok, telis tele pakolva XVI. századi gobeline-kel, francia, olasz és spanyol bútorokkal. Legszebb arcát a partról nyújtja: a szigorú őrtornyot lélegzetelállító franciakert veszi körbe. Vajon hol máshol rendeznék meg minden évben a Kertek Nemzetközi Fesztiválját?!
