2015 április 20. 06:00 Ha azt hisszük, hogy tőlünk csak nyugatra, északra vagy délre találunk komoly hegyeket, akkor nagy tévedésben vagyunk. Mert Erdélyről gyakran elfeledkezünk. Hát persze, Székelyföld és a Kárpátok vonulatai! Ha valaki zöldellő domboldalas, legelésző tehenes, sőt, meredek sziklás, vízeséses természet-közeli élményre vágyik, annak nem kell messzire mennie, mindezt megkaphatja Kalotaszegen, a magyar határtól csupán 110-120 kilométernyire. Erdély – Székelyföld után – második legnagyobb magyarlakta vidéke valódi természet- és időutazás a honi nagyvárosi flaszter után. Az itt élők máig őrzik hagyományaikat, ősi kultúrájukat és népi foglalkozásaikat. Errefelé nincs skanzen…
A mai Kalotaszeg a Kalota nevű nagy terület (amely a középkorban a Berettyó folyótól a Sebes-Körös forrásvidékéig tartott) maradványa. A teljes magyar népművészet újrafelfedezése innen indult az 1880-as években. Amely még a szecesszióra is komoly hatást gyakorolt. Összetett jelenségről beszélünk, a hímzéseken kívül a népzene, a tánc, a népi építészet egységes egészet képez. Leglátványosabb mégis a dús, díszes, népviselet. A fehér és fekete alapon élénkpiros, főleg virágos díszítésű szoknyákat, blúzokat, fejkötőket már mindenki látta. Természetesen ma már csak ünnepi alkalmakkor csodálhatjuk a menyecskéket. Ilyen például a Pünkösd, amikor az egész község kivonul, elmegy a templomba, onnan haza, de előtte még trécsel az utcán (lányok) és kocsmát látogat (fiúk). Mi pedig mozizunk!
Mivel írásunk elején hegyeket és völgyeket harangoztunk be számotokra, hát lássuk őket a szemünkkel, érezzük a lábunkban. Bakugrásra van innen a Vigyázó-hegység, beszédes régi nevén Kalota-havas. Zöld domboldalakon, magas fűben vágunk neki, majd egyre feljebb kúszunk és a végén boldogok vagyunk, mert elérjük az 1430 méteren fekvő Vigyázó menedékházat. Lihegés, pihenés, ebéd, szieszta. Majd indulás tovább, a mókás nevű Havasrogoz falucskába. Miután a település utolsó házának kutyája is megugat minket, hirtelen keskeny ösvényen túrázunk tovább és most kezdünk neki igazán a heves légzésnek. Az út meredeken emelkedik, toronymagas fenyőfák között haladunk. Mikor a tüdőnk már oly’ tiszta, mint a hűs hegyi patakok csobogó vize, akkor egyszer csak fellépünk a lapos hegyhátra. A havasi rétre huppanás több szempontból is előnyös. A huppanás maga jót tesz fizikai állapotunknak, a csodás kilátás pedig azon minutában (hogy helyi nyelven szóljunk) feledteti el velünk a mászás gyönyöreit. Alattunk terpeszkedik ugyanis az egész Kalotaszegi-medence.
Szubjektív memóriám szerint kevés idő marad a csodálkozásra-henyélésre, drága túravezetőink nem marasztalnak hosszan minket. Viszont a még ennél is szebb kilátás reményét csillantják fel előttünk, újabb emelkedők legyőzésére biztatva testünket. Felcihelődünk hát, és egy emberes kaptató leküzdése árán feljutunk a kopár főgerincre, amely a hegység legmagasabb pontjára az 1836 méteres a Nagy-Kalota csúcsra vezet. El kell ismernem, már megint ők tudták a tutit: innen tényleg csúcsabb a panoráma.
Másnap Kalotaszeg gazdasági és kulturális központjába, Bánffyhunyadra buszozunk. A sok szép templom közül a főtéri, egyszerűségében is megkapó, hófehér falu, sötét zsindelyes tetejű, fióktornyos református templomot járjuk be. A festett kazettás mennyezet alatt újra szembejönnek velünk a kalotaszegi hímzések. A városban a „szokásos” falusi házak közül szürreális látványt nyújtva emelkednek ki a rézműves cigányok palotái. Őseik az 50-es években érkeztek ide Besszarábiából. A város lassan erről a több mint száz agyoncicomázott, soktornyú („annyi csúcsdísz dukál a tetőre, ahány kiló arany van a család birtokában” – ahogy az egyik házigazda büszkélkedik), szörnyűségesen rettenetes cifrapalotáról híres. Mindenképpen meg kell nézni őket, ha másért nem, a „csípjetek meg, nem hiszem el, hogy van ilyen” gondolataink végett.
Körösfőt azért kell megvizitálni, hogy az intenzív kirakodóvásár képében komoly dózist kapjunk az egyébként értékes népművészetből. Az árusok nagyon jól nyomják, saját termékeik mellett minden erdélyi magyar tájegység kézműves dolgait is árulják. Business as usual…
Négy napos kirándulásunk végén megint bevetjük magunkat a sűrű vadonba. A Sebes-Körös szurdokvölgye elképesztő hely. Egykor – megfelelő vízállás esetén – ezen az útvonalon, tutajokon szállították az erdélyi sót és fát az Alföldre. A Királyerdő-hegység északi peremén a szurdok kialakulásában a folyónak besegítettek a felszín alatti vizek is. A néhol vidám patakként, máshol vadvízként rohanó (nem véletlen az elnevezése) Sebes-Kőröst meredek sziklafalak, vízesések, cseppkőbarlangok kísérik. A szűk szurdokvölgyben csak a vonatsíneken lehet közlekedni. Felkaptatunk a legszebb részekhez, a Tündérvárhoz, a Püspök-kilátóhoz, a Zichy-vízeséshez és a mésztufalépcsőhöz. Majd egy keskeny és kellően meredek ösvényen kapaszkodunk fel a gerincre, ahonnan szinte a teljes völgyet belátjuk. Azért ez fenséges! Nem véletlenül javasoltam, hogy ne csak nyugat, észak vagy dél felé orientálódjunk, ha szép hegyeket akarunk látni és mászni.
