2015 március 30. 16:51 „Korzika története nem egyéb egy szabadságban élni vágyó kis nép, s az őt elnyomni kívánó nagyhatalmak közötti örökös harcnál” – így mutatta be szülőföldjét, a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigetét, annak leghíresebb fia, Napóleon. Talán ez is az oka, hogy kevés olyan hely van e bolygón, ahol a természet (vad, kemény, zord, csodálatos) és az ott élők (vadak, kemények, zordak, csodálatosak) ilyen nagy harmóniában lennének egymással.
Igaza volt Napóleonnak, hiszen, ha az őrjítően kék tenger, a sziklás hegyek, a csillogó napsütés és az azúr égbolt közhelyek után mélyebbre ásunk tudásunk kútjába, máris az ezeréves függetlenségi harcokba botlunk. A „közelmúltban” mindez a franciák ellen zajlott, előtte viszont a föníciaiak, az etruszkok, a görögök, a karthágóiak, a rómaiak, a vandálok, a gótok, a bizánciak, a lombardok, az arabok, a frankok, a mórok, a pisaiak, a genovaiak, az aragóniaiak és angolok ellen. Biztos kihagytam valakiket. Szóval, aki az elmúlt pár ezer évben erre csatangolt az hódított egy kicsit. Csoda, hogy a „mély korzikai” a függetlenség gondolatával fekszik és kel?
Az ókori görög hódítók Kallisté, azaz a „legszebb” kifejezéssel illették, csakúgy, mint mai urai, akik szerint Ile de Beauté (vagyis a „Szépség szigete”). De itt és most ne essék szó a milliószor – jogosan – magasztalt természetről, csakúgy, mint városainak szépségéről. Inkább egy – reméljük kevésbé közismert – Korzika mix-et nyújtunk át Neked, kedves olvasó.
A korzikai nyelv egyedi világ, átmenetet képez az olasz toszkán dialektus és a szárd nyelv között. Ámde a Kisalföld méretű sziget nem éri be ennyivel: az északon beszélt cismonticu (ugye jól hangzik?) a toszkán nyelvhez áll közel, míg a déli pumuntincu (ez is elég vicces…) a szárdon kívül a szicíliai dialektussal rokon. Azért az északi kecskepásztor megérti a déli halászt, bár nem könnyen. Oxford-korzikai nincs, tehát nagyon koncentrálniuk kell egymásra. A Korzika-délit beszélik Szardínia-északon is.
A nyelv azért is olyan fontos a korzikai embernek, mert – ahogy fent láttuk – azon kívül szinte semmi nem volt az „övé” viharos történelme folyamán. Logikus, hogy a korzikai kultúra újraélesztését célzó mozgalom – a Riacquistu – a nyelv harcias védéséből sarjadzott ki.
Vallásilag – naturalmente – mély katolikus hitről beszélünk, annak is a mediterrán, vagyis a nagyon megélt, utcára kicsorduló fajtájáról. Mi lehetne a leglátványosabb, ha nem a húsvéti körmenet?! A Szent Hét minden városban más és más. Közös mindenhol, hogy – csakúgy, mint Spanyolországban – a menet magja a Ku-Klux-Klánra emlékeztető csuklyákban vonul. Ami félelmetes tud lenni, sőt néha bizarr, például amikor kisgyerekek vonulnak fel előttünk. Pedig nem kell megijedni, a viselet eredeti oka praktikus és diszkrét: a csukja alatt megbúvó vezeklőket jó esetben csak a helyi pap tudja beazonosítani. Bonifacióban a szerzetesrendek hatalmas faládán hordozzák körbe védőszentjüket. Cortéban a „Chris Roi” körmenetet este, millió gyertya fényénél rendezik. Cargése-ben, a lakosság jó részét adják a 18. században a török hódítók elől menekülő görögök, akik ortodox rítusok szerint körmenetelnek. Legturista-csalogatóbb a „Catenacciu” Sartène-ben: a csodás középkori faluban leoltják a lámpákat, minden ablakban gyertyák égnek. A hangulat kísérteties… És ha ez nem elég, a szűk utcákon feltűnnek a csuklyás vezeklők, mögöttük halad az egész falu, és szívet tépő egyházi énekeket adnak elő.
Apropó korzikai ének: a többszólamú férfikórusok zenéje, a paghjella három szólamból áll: a fődallamot éneklő segundá-ból, a kísérő u bassu-ból és a legmagasabb díszítőszólamból, a terza-ból. Ez már önmagában fantasztikus (pláne annak, aki érti, miről beszélek), de ami csúcs, hogy ugyanúgy, ugyanazt éneklik a templomban, mint a sarki bárban vagy a földeken. Képzeljük el az Ave Mariát a magyar falusi kocsma férfikórusának előadásában…
Építészet: Korzikán a „szokásos” csupakő mediterrán falvak, kisvárosok mellett az 500 éven át uralkodó genovaiak tengerparti őrtornyai a leglátványosabbak. A sok százból legalább 100 darab még ma is őrzi Korzika partvonalait. Naplementében giccsesen szép díszletet biztosítanak.
A három „nagyváros” háromféle építészeti stílust képvisel: az északi Bastia barokkos, a főváros Ajaccio inkább reneszánsz, Bonifacio pedig… szinte maga a csoda! A sziget legdélebbi csúcsán fekvő félszigetre nyúló várost ugyanis maga a Jóisten tartja az ujján. Más oka ugyanis nem lehet, hogy az alámosott sziklafalak tetején álló épületeket az évszázadok során erre járó számos vihar még nem lökte a mélybe. A látvány a tenger felől az igazi, mondjuk, ha valaki odakajakozik és felpillant… nos, ő már biztosan nem született hiába e világra!
A gasztronómiában alap, hogy tengerpart: hal, belső vidék: sertés, birka, kecske. Nagyon megy a grill, és a fűszeres, ragus kiszerelés. A Mediterráneumban járunk, tehát domborít a zöldség és a gyümölcs, fűszerben a sáfrány, a babérlevél, a kakukkfű. Kecsketej és (valahol azért franciák is vagyunk, még ha tagadjuk és utáljuk is) százféle sajt. A felhozatalból legautentikusabb a brocciu, amely szintén kecsketejből készült, az olasz ricottára hajaz. Nagyon megy a gesztenye, olyannyira, hogy rengeteg a gesztenyelisztből készült sütemény, de van gesztenyesör is. Ha már alkohol, meg kell említeni a pastist, azaz a helyi ánizspálinkát. Borilag ne bordeaux-i minőségre gondoljunk, de azért a nyolc borvidékből egész kellemes italok is kerülnek az asztalra. És az újabb függetlenségi harc (kudarc): most éppen az EU-t utálják, mert nem tarthatnak szabadon vaddisznót, pedig az abból készült pástétom mennyei.
Summa summarum: el kell nézni Korzika felé, mert ha nem, akkor örök bánat mocorog a lelkünkben, hogy kihagytunk valamit, amit nem szabadott volna.
