2015 június 09. 06:00 Késő este átkompozunk a Kotori-öböl legkeskenyebb részén, majd buszunk orra még délebbre fordul. Ekkor kap el az érzés: ez jó buli lesz! Fél óra múlva a montenegrói tengerpart legmenőbb városában, a „kis Dubrovnik”-ként emlegetett Budvában csatangolunk, amely tényleg csak méretiben különbözik a horvát tengerpart gyöngyszemétől. A vaskos fallal körülölelt óváros macskaköves utcák, sikátorok, éttermek, boltocskák, művészeti galériák hona, pont olyan, ami miatt irigyeljük déli szomszédainkat. Montenegró – egyelőre – egy dolog miatt határozottan élhetőbb, mint Hrvatska: jóval kevesebb a turista. Ja és olcsóbb! De félre a hedonista szemlélettel, mi most tengeri kajakozni jöttünk!
Ebből kifolyólag másnap kora reggel „Tengerre magyar!” ébresztő van. A Budva melletti kies strand és kemping, a Jaz-öböl még kihalt, a homok kicsit hideg, amikor már a vízen ringatózunk biztonságos, tengeri kajakjainkban. (A kezdőknek a túravezetőink rövid szemléltető előadást tartanak). Soha nem tapasztalt érzés a parttól pár száz méterre evezni a tengeren! Ez pont az a távolság, ahonnan az összes épületet, sziklaszirtet, kilátót, strandot, települést szemügyre vehetjük, és mégis nyílt tenger feelingünk van. Az első pár száz méter után megismerkedünk az egész hét egyik legnagyobb élményével: a tengeri barlangokba való ki-behajózással. Amikből vagy a túloldalon, vagy rükvercben jövünk ki. Ma Budváig evezünk; a parti sétány éttermeiben a frutti di mare tálhoz nagyon megy a könnyű, jéghideg rosé. Az elalvással semmi gondunk nincs.
Másnap átugrunk Norvégiába. Na nem szó szerint, csak a szomszédos Kotori-öbölbe, ami nagyon hajaz a fjordokra. Európa egyik legkúlabb környezete azzal tarol, amivel az ilyenek szoktak: hegyek (1400-1700 méteresek) és a tenger kombinációja. Hajóink fenekét a szoros közepén áztatjuk a vízbe, majd gyors csapásokkal célozzuk meg az öböl közepén fekvő kis szigeteket. Az egyiken egy bencés kolostor, a másikon a Szirti Madonna templom épült. Utóbbi nem volt mindig ilyen puritán: a távoli vizekről hazatérő tengerészek hálából ezüstlapokat adományoztak védőszentjüknek. Innen pár csapás Perast városka (nevezett hazatérő hajósok otthona), ahol nemcsak a fürdés fantasztikus, hanem a történelem is. Az anno – ma nehéz elképzelni – önálló köztársaság hajós iskolájában többek között minden oroszok cárja, Nagy Péter tanult.
Mivel ma még vár ránk a „nagyváros”, a kívántnál előbb cihelődünk fel a perasti strandról és irány Kotor. Az öböl névadója (vagy fordítva?) nagyon ott van: a víz és a majd’ 2000 méter magas Lovcen hegy közé ékelődött település nem tagadhatná le, hogy 300 évig élt Velence fennhatósága alatt. A „tengerek királynője” nem véletlenül hódította meg: a kisváros élénk kereskedelme, erre épülő gazdagsága és feltörekvő hatalma felkeltette Velence féltékenységét. Mi viszont csak csodálkozunk, amikor az óvárost járjuk. Pedig csak a „szokásos” mediterrán nyugalom: macskaköves sikátorok, napfény-árnyék játéka a több száz éves, csupasz kőfalakon, kis galériák, teraszos kávézók és éttermek, miegymás. Meg hatalmas jachtok a kikötőben. Mellettünk tolat be az egyik, fenekén nyílik a „garázsajtó”. Bepillantunk: nem viccelek, két Ferrari fog közre egy Land Rovert. Kétoldalt egy-egy jet-ski szerénykedik. Ennyit Kotorról.
Az éjszakai budvai sétány szerelmeseknek való: holdvilág, millió csillag, hullámmorajlás, könnyű nyári szellő. Meg nekünk, fáradt sportembereknek, pár üveg habzó bor társaságában. Másnap néhány órás, hullámokkal tarkított evezés után futunk be Sveti Stefan földnyelvéig, ahol némi izomláz társaságában nyúlunk el a fövenyen. A kis félsziget a 60-as évektől a gazdagok „játszótere”. Az elnéptelenedett halászfalucskát akkor fedezte fel a nemzetközi pénz-elit. Tito is ideugrott néha Brioniból vagy Belgrádból, hogy bulizzon egyet Orson Welles, Liz Taylor, Sophia Loren, Margit hercegnő vagy Kirk Douglas társaságában. Állítólag itt is vett házat (csakúgy, mint Pesten, a Rózsák terén) a Pitt-Jolie házaspár. A három utcányi városka helyszíne volt egy Fischer-Szpasszkij sakkmeccsnek és Novak Djokovic esküvőjének is. Meg még sok mindennek, amiről nekünk, egyszerű halandóknak fogalmunk sincs. Pár kilométerrel odébb a leghíresebb giccsfestők sem álmodhatnának szebbet: a naplementében körbeevezzük az egysziklányi Nedelja szigetét, aminek csúcsán apró kápolna áll. Csak ezért megéri ennyit utazni!
És még nincs vége a „megpróbáltatásainknak”. Budvától félórányi buszozásra van a Balkán legszebb tava, a Shkodrai-tó, ami a Fertő-tóhoz hasonlóan határvidék: 2/3-a Montenegróhoz, 1/3-a Albániához tartozik. A sekély, ám annál szebb állóvíz nekünk most a gonoszabbik arcát mutatja: szakadó esőben, méteres hullámok között lapátolunk. Így legalább van sportértéke a tevékenységnek! Szerencsére mire a tó hegyekkel övezett nagyobb medencéjébe érünk, kisüt a nap. A kajakok orrába kitett ruháink hamar megszáradnak, mi pedig lenyűgözve konstatáljuk, hogy nem is a vízen, hanem vizililiom-szőnyegen haladunk. Észre sem vesszük, amikor a selymes állóvíz hűvös folyóba megy át. A Crnojevica folyócska csodás kanyarokkal, dínóhát-szerű dombok között fut a tóba, mi folyásiránnyal szemben haladunk. Ez a vidék Európa legnagyobb madár-rezervátuma. A szintén kimondhatatlan nevű Cr… falucska a totális világvége. Lakóinak száma valahol a 30 és a 40 között lehet. Egy óra múlva ismét a budvai óváros utcáit rójuk.
Hogy aztán másnap feltegyük a koronát az egyhetes montenegrói tengeri (és tavi) csavargásra: ismét a Shkodrai-tavat vesszük célba, viszont ma a sport-élvezeten túl a gasztro-kalandnak is adunk. Történik ugyanis, hogy a szép nevű Lucica-öböl fölött magasodó tornyos házban egy olyan étteremre bukkanunk, hogy ajaj! Az udvaron a hatalmas szekér megrakva tavi hallal, olajbogyóval, paprikával, paradicsommal, helyi kecskesajttal, életem legfinomabb kenyerével, meg ami szemszájnak. A délszaki svédasztal mellé felszolgált bor is növeli jókedvünket. Szerencse, hogy kedves túravezetőinktől kapunk egy óra szieszta-időt, amit a kis öböl homokos strandján bírunk eltölteni. Ne sajnáljatok minket!
