Barakablog Járj végére a világnak!

Győri Attilát előző posztunk végén büszkén és boldogan hagytuk a Dolomitok egyik sziklaperemének szélén. Most két legérdekesebb élményét osztja meg velünk.

Nagyon sokan összetévesztik a tériszonyt és a félelmet. Könnyebben mondja ki az ember, hogy tériszonya van, mint hogy fél. Mert ez utóbbi sokak szerint gáz. Pedig aki beismeri, az megtette az első lépést annak legyőzéséhez. Két sztorim e két érzésről szól.

Lógsz a kötélen, alattad 200 méter nagy semmi, az izzadság a szemedbe folyik, a bicepszed szétszakad, a térded remeg, az alattad lévők noszogatnak, hogy menjé' má', ne légy nyúlbéla. Én ezt úgy mondom, hogy küzdesz az életedért. Győri Attila, hegymászó-túravezető viszont csillogó szemekkel azt mondja, nagy a térélményed! Hát, ezzel nehéz lenne vitatkozni, az tényleg nagy!

Még mielőtt mindenki becsinál, a via ferrata (pontos fordításban vas út) az esetek döntő többségében nem a fent leírt élet és halál közti szűk mezsgyén haladásról szól. Sőt, még élvezni is lehet. Az egészet úgy képzeljétek el, hogy a sziklás hegyoldalba bizonyos távolságokban szögeket vernek, köztük pedig erős drótkötelet feszítenek ki. Vagy vas hágcsók vezetnek a magasba. Ezeken kell felfelé haladni, feltéve, ha szeretjük az ilyet.