2014 július 24. 06:00 Lógsz a kötélen, alattad 200 méter nagy semmi, az izzadság a szemedbe folyik, a bicepszed szétszakad, a térded remeg, az alattad lévők noszogatnak, hogy menjé’ má’, ne légy nyúlbéla. Én ezt úgy mondom, hogy küzdesz az életedért. Győri Attila, hegymászó-túravezető viszont csillogó szemekkel azt mondja, nagy a térélményed! Hát, ezzel nehéz lenne vitatkozni, az tényleg nagy!
Még mielőtt mindenki becsinál, a via ferrata (pontos fordításban vas út) az esetek döntő többségében nem a fent leírt élet és halál közti szűk mezsgyén haladásról szól. Sőt, még élvezni is lehet. Az egészet úgy képzeljétek el, hogy a sziklás hegyoldalba bizonyos távolságokban szögeket vernek, köztük pedig erős drótkötelet feszítenek ki. Vagy vas hágcsók vezetnek a magasba. Ezeken kell felfelé haladni, feltéve, ha szeretjük az ilyet.
Az első világháborúban, a Dolomitokban komoly harcászati jelentősége volt egy-egy hágó, csúcs birtoklásának. A védők sokszor hónapokra beásták magukat a sziklák közé. Szükségük volt utánpótlásra, hadianyagra, élelemre. Ehhez pedig „kiépített utak” kellettek. Az ős-ferrátázó katonák cementtel vasszögeket erősítettek a falba, és közéjük kötelet feszítettek ki. A háború végétől a veteránok és családtagjaik visszajártak bajtársaik sírjához, kegyeleti túrákat szerveztek. Ez testedzésként, kirándulásként egyre népszerűbb lett, a két világháború között indult iparszerű turizmus pedig megadta a végső lökést..jpg?full=1)
Franciaországban és Ausztriában is vannak ferrata útvonalak, előbbiben a beszálló-pont néhol Marie néni, vagy Pierre bácsi kertjében található, akik – élelmesen – pénzt is kérnek az induláskor. A legnagyobb számban viszont ma is a Dolomitokba járnak a kalandturisták. Attilának is ezek a kedvencei.
Az útvonalakat folyamatosan karban tartják, a törékeny kőzet miatt erre szükség is van. Az olasz helyi erők átépítik, modernizálják, bővítik az ösvényeket, új útvonalakat alakítanak ki. Ma a biztonság mellett legfontosabb a szórakoztatás. A nehézségi fok Európában A-tól E-ig terjed. Angliában ennél szofisztikáltabb a skála, ott külön kezelik a pszichés és technikai nehézségeket. Hogy milyen egy E-s? Attila leírása szerint függőleges falon mászol, bazi nagy szélben és három kézzel kapaszkodsz egy több száz méteres mélység fölött. Mivel vizuális típus vagyok, máris pakolok! Lelkesedésemet azonnal lehűti: egy E-re amatőrök nem mehetnek, túl nagy lenne nekik a terhelés. Csendben megkönnyebbülök…
Úgyhogy vissza a mi szintünkre, a rögvalóságba: egy adott út lehet az elején A, aztán B, a végén pedig D. Ez utóbbi persze sokkal nehezebbnek tűnik, mivel mire odaér a csapat, már több kilométer mászáson, erős napsütésen, vagy esőn, szélfúváson van túl.
A ferrata túrákon a rövid elméleti oktatás után az első nap a szintfelmérésről szól. Figyeljük a sporttársak mozgáskoordinációját, erőnlétét, pszichés terhelhetőségét. Felhívjuk a figyelmet, hogy aki kicsit bizonytalanabb, az haladjon a vezető közelében. A következő nap már nehezebb, szólunk, hogy ki hol menjen, mire figyeljen, biztatunk, gyakoroljuk a finom technikát. A 3-4. napon az előző mászásokból adódó fáradtsággal is számolnunk kell, sokszor most jön el az igazság pillanata: ki mennyire bírja a komfortzónájából való kilépést, milyen az önismerete. Előfordul, hogy az utolsó napi túráktól finoman eltanácsolunk néhány embert, mert tudjuk, hogy nem bírná, és ezzel a csapatot is veszélyeztethetné. Ez ritkán fordul elő, a ferrátások inkább alulbecsülik a képességeiket. Ami a jobbik variáció.
Attila nem önző ember. Azt élvezi leginkább, amikor egy szép mászás után, a szikla peremén állva a csodás panoráma-, a máshogy nem elérhető táj szépsége-, és a közös sikerélmény örömeit átadhatja a túrázóknak. Vagyis nektek!
Az megvan, amikor a Cliffhanger című filmben
az ellenség felrobbantja Stallone alatt a függőhidat?
