2016 március 20. 20:43 Írta: Éliás Balázs, túravezető
Különös rejtett zuga Földünknek a Wadi Rum sivataga. Modern világunk zajos kavalkádjából elrepülve, és a Rum sivatag valamely sziklájára felmászva, onnan szétnézve megélhetjük azt az egyre ritkábban megtapasztalható kis hercegi „van-saját-külön-bejáratú-bolygóm” érzést. Amikor itt lemegy, vagy éppen felkel a nap, a vörösre festett homok és kő földöntúli panorámát fest. Nem evilági táj ez. Szélvájta sziklaívek, szürreális vízmosások hasadékai és legendás sziklatornyok adják a kulisszákat a mindennapi csodás naplementékhez-napfelkeltékhez. Ezt a kozmikus élményt csak tovább erősítik azok az – év nagy részében – felhőtlen éjszakák, amelyek során a napi hőt visszasugárzó köveken kellemesen üldögélve úgy érezhetjük, nyitva áll a kozmosz ablaka felettünk, és a csillagmilliárdok kézzel elérhető közelségben pulzálnak fölöttünk.
Persze közben tudja az ember, hogy nagyon is ezen a bolygón van. Kultúrák évezredes csomópontjában terül el a Rum sivatag. Délkeletre alig több, mint harminc kilométernyire innen már Szaúd Arábia kezdődik, nyugatra Izraelbe látunk be egy-egy magasabb kiemelkedésről, de kivételes pontokról – és jó időjárás esetén – akár Egyiptomba is átlát a vándor. Innen kőhajításnyira van az ókori világ egyik legnagyobb rejtélye, Petra sziklavárosa. A Vörös-tenger is olyan közel van ide, hogy az erre népét Egyiptomból kivezető Mózes itt még vizes nyomot hagyott volna sarujával, ha nem száraz lábbal kelt volna át azon. Innen szintén nem messze emelkedik a Dzsebel Harun hegye, ahonnan Mózes testvére, Áron utoljára látta istene napját. A Wadi Rum sziklái között kanyargott a keletet nyugattal összekötő ókori nabateus kereskedelmi útvonal még a római idők előtt. De, hogy közelebbi időkből is említsünk sorsfordító eseményeket, Arábiai Lawrence itt ált az arab felkelés élére 1917-18-ban.
Ha az utazó ennél is többet akar megtapasztalni, és nem áll tőle távol egy kis adrenalin-vezérelt sziklamászó kaland, akkor ennél még régibb, még titkosabb emlékeket is felfedezhet. A Wadi Rum tájképét meghatározó gránit és homokkő sziklamonstrumok vízmosásos szurdokaiba helyi beduin vezetőkkel bemerészkedve-mászva történelem előtti sziklarajzokat tapinthat a nyugati utazó ujja.
De kétségtelen azonban, hogy minden csodája fölött álló eleme ennek a különös földnek az a vörös homok, amely tengere már annyi nép és karaván, forradalom és expedíció vándorlásának nyomát nyelte el. Ez a homok, amely jóval azután is kísérti álmaiban az innen saját civilizációjába visszatérő turistát, hogy a szandálja varratából, bőröndje sarkából az utolsó szeme is kipergett. Mert ennek a vörös homoknak a csodája nem hagy nyugodni. Ez maga a belülről viszkető, visszatérésre kényszerítő kalandvágy. Nem véletlen, hogy ez a homok betölti az itt élő beduinok képzeletvilágát is. Számos mítoszuk közül az alábbi árulkodik erről legékesebben:
A beduinok Wadi Rum-beli teremtésmítosza
A világ kezdetén az egész föld egyetlen virágoskert volt, és a levegőt rózsák illata töltötte meg. Ekkor az Isten megteremtette az embert és így szólt hozzá: élvezd a föld gyümölcseit, a harmattól nedves gránátalmát, a narancsot és az édes datolyát, de légy jámbor és igazságos! Gondolj arra, hogy minden hibás cselekedetedért, amit elkövetsz, egy homokszemet ejtek a földre. Néhány ember azonban nem vette komolyan Isten figyelmeztetését. Arra gondoltak, hogy egy hatalmas kertben egy vagy akár száz, de ezer szem sem számít. Hamarosan azonban a parányi szemcsék hegyi patakok módjára ömlöttek alá az egekből, és így szép lassan kezdtek megszületni a sivatagok.
A természettel összhangban élő beduinok azt mondják, hogy Isten a vízben gazdag területeket az élet számára teremtette, a sivatagot pedig azért, hogy az emberek visszataláljanak a lelkükhöz…
