2015 máj 22. 04:04 Erőss Zsolt 2013. május 20-án Kiss Péterrel együtt elérte a Kancsendzönga csúcsát, de a feljutás túl sok idejüket, energiájukat vette igénybe, ezért nem tudtak visszaereszkedni a négyes táborba. A komoly védőfelszerelés nélkül eltöltött néhány nap után a csapattársak már biztosak voltak abban, hogy nincsenek életben. Az ország május 22-én szembesült a ténnyel: a legsikeresebb és az egyik legszeretetreméltóbb magyar hegymászó örökre a hó fogságában maradt. Mikor kivételes emberek szenvedélyük gyakorlása közben mennek el, mindig elmondjuk a közhelyet, miszerint szerencsések voltak, hiszen azt csinálták az életükben, amit szerettek. Közhely, de igaz. Zsolt is ezek közé tartozik.
A Horizon című magazin felkérésére 2012-ben készíttetünk interjút vele. Most, a szomorú évfordulón a Geomédia Zrt. engedélyével ebből közlünk egy részletet.
Zsolt a rá jellemező nevető szemekkel, és a világ legtermészetesebb módján jelenti ki, hogy 2010 márciusában, két hónappal műtéte után protézissel talpra állt, és júniusban a hegymászáshoz is visszatért. Ja, kérem, így megy ez! Legalábbis neki! Talán, mert megfogadta barátai, hegymászótársai intelmét, akik betegágya fölé molinót függesztettek „Légy erőss Zsolt!” felirattal. Nem tegnap kezdődött szerelemről van szó. A székely fiú 13 évesen már a Békás-szoros szikláin próbálgatta „párduckörmeit”. 15 éves korában belépett a Gyergyói Vasas Hegymászó Szakosztályába. 1988 óta él Magyarországon.
– Meg akarom mutatni, hogy mozgássérültként is lehet teljes, sőt aktív életet élni. Sajnos Magyarországon még az egészséges embereknek is kis hányada sportol, mozog rendszeresen. Ezzel a mostani sikeres Lhoce csúcsmászással hittem el magam is, hogy újra a régi formában vagyok, megtaláltam a korábbi énemet. Két társammal az Everest megmászása után hoztuk létre a „Magyarok a világ nyolcezresein” sorozatot. Már csak három csúcs van hátra. Jövőre valószínűleg az Annapurna a cél, amely a világ legveszélyesebb csúcsa. Ugyanis a könnyen megmászható úton rengeteg a lavina, emiatt ez a hegy „dicsekedhet” a legrosszabb baleseti statisztikával.
– Talán közhelyes a kérdés, de milyen érzés egy csúcson állni?
– Először is nagy megkönnyebbülés, hogy megvan. Általában a csúcstámadásnál az embernek folyamatosan kételyei vannak, hogy sikerül-e elérni a csúcsot. Ilyenkor már minden plusz méter számít, nagyon be kell osztani az erőnket. És még hátra van a lefelé menet, ami furcsa módon mindig nehezebb, mint felfelé. Főleg az én lábammal.
– Mi volt a legkeményebb helyzeted?
– Erről a műfajról tudni kell, hogy bármikor adódhat olyan helyzet, amikor a következő másodperc az utolsó. Ezért nagyon alaposan fel kell készülni. Bármilyen furcsa is, a hegymászás nem az adrenalinról, hanem az ép lélekről és fizikumról szól. Ha baleset ér, akkor valamit nem csináltam jól, valamivel nem kalkuláltam. A kérdésre válaszolva, 2003-ban Pakisztánban egy felfedezőúton egyedül mentem a csúcs felé. Ilyenkor az ember folyamatosan figyeli a búvóhelyeket, menekülő útvonalakat. Egyszer csak láttam, hogy felülről megindul egy óriáslavina. Annyi időm volt, hogy egy sziklafalon bemásztam egy előre kinézett hasadékba. A lavina egy méterre ment el tőlem, olyan erővel, ami ellen semmi esélyem nem lett volna. Az ilyenekről lehet tudni, hogy 100%-os halál.
– Hogy készültök fel lelkileg és fizikálisan egy nagy hegyre?
– A felkészülés nálunk folyamatos, hiszen a hegymászás az életünk. Sok túránk van minden évben, síelünk, mászunk, állandóan jó kondiban kell lenni. Természetesen egy Himalája expedíció előtt keményebben edzünk, de nincsenek külön, extrém feladatok, helyzetek. Ez egy alap fizikai állapot, amire én most újra rátaláltam. Ezt 60 évesen is lehet csinálni, 70 körül már extra kihívás, de ilyen életkorúak is vannak.
– Nem félt a családod a baleseted óta még jobban?
– Nem, én tudom, mit csinálok, ők meg már megszokták. A feleségem is hegymászó, nálunk ez természetes. A két éves lányom viszont igazi adrenalinfüggő, sokszor egyensúlyoz otthon a bútorok között. Tavaly már síelt, egyelőre nincs oda érte, de idén rá fog jönni az ízére.
